Anna utolsó előtti állomása Prága volt. A reggelen, ahogy kilépett a főpályaudvarról, köd ült a Moldva fölött, és a vár tornyai sejtelmesen derengették át a szürkeséget. A város szinte suttogva hívta: mesélni akart. Később egy belvárosi, rézlámpákkal megvilágított vendéglőben egyedül foglalt helyet. A faasztal ragadt kicsit a sörtől, az ablak párás volt, odakint hűvös volt az idő. A pincérnő, Jana, fiatal nő, világosbarna hajjal és apró mosollyal, leült mellé, miközben hozta az előételt. Česnečka, fokhagymaleves. „Igazi cseh lélekmelegítő” – mondta, és biccentett. Anna belekóstolt. A leves sűrű volt, köményes, melegítette belülről. „Tudja – folytatta Jana –, ezt a levest főzte a nagymamám meg az anyám is, és talán egyszer majd én is a lányomnak. De a turisták a Kolja miatt kérik leginkább. Tudja, abban a filmben, amikor a kisfiú először kap valódi otthon-ízt… na, az pont ez a leves volt.” Anna mosolygott, és már tudta is, hogy jó helyen jár. Jegyzetelni kezdett a szalvétára. „A filmek képesek egy ízt, egy ételt emlékezetté formálni. Nemcsak látunk, hanem ízlelünk, a képernyőn és valóságban is.” Jana közben a főételt tette le elé: knédli, sertéspörkölt, savanyú káposzta. „Ez is klasszikus. Tudja, a cseh filmek gyakran nemcsak a történelmet mutatják be, hanem azt is, mit ettünk közben. Magát az életet!” – mondta Jana. A Prágai történetek című film is ilyen. Régi utcák, régi ízek, de valahogy mégis ismerősek. A vendéglőben halk zene szólt, a sör lassan folyt a csapból. Anna úgy érezte, nem turista, hanem valaki, aki már járt itt korábban, egy képkockán keresztül. A valóság most csak megerősítette azt az érzést, amit a vásznon egyszer már átélt. A knédli puha volt, a hús szaftos, a levegőben pörkölt illata keveredett a friss kenyérével. „A film nemcsak mutat, hanem ígér, és a hely, ha szerencsénk van, teljesíti is ezt az ígéretet” – írta később a jegyzeteibe. És ebben az ígéretben a gasztronómia is benne rejlik: a česnečka melegsége, a knédli súlya, a cseh sör hűvös keserűsége.