Anna utazásának utolsó állomása Bécs volt. A vonatból kinézve a város először ismerősnek tűnt, talán túl ismerősnek is. A Duna, a kupolás paloták, a villamos… Néha úgy érezte, mintha Budapesten lenne. Egy pillanatra fel is merült benne, hogy eltévesztette az irányt, de aztán eszébe jutott néhány film, ahol Bécs és Budapest különleges köntösben jelenik meg. A Vörös veréb és A kém, aki dobott engem mind olyan film, amelyekben Budapest jeleníti meg Bécset a vásznon. A filmek összekeverték a városképeket a fejében, és most, hogy végre tényleg itt van, úgy érzi, mintha az egyik álmát próbálna meg újrajátszani, aminek a részletei elmosódtak. A Vörös veréb nyomasztó atmoszférája jutott eszébe, amikor átvágott a MuseumsQuartier esti fényein. Az egyik belső udvarban szabadtéri vetítést tartottak, épp a Nagy szabadság című film ment, a hidegháborús Bécs börtönfalai közül. Anna leült, kabátját szorosan magára húzta a hűvös esti levegőben. A vászonról áradt a komor szépség, a város másik arca. Másnap a Fűzőt nézte meg egy kisebb moziban, Erzsébet királyné története ezúttal nem csillogott, hanem fojtogatóan bensőséges volt. Délutánonként a bécsi utcákon barangolt, hogy felfedezze a várost. A Belvedere kertjében sétálva eszébe jutott egy jelenet a Mielőtt felkel a napból, ahol Jesse és Céline ugyanígy bolyongtak. Akkor még nem is tudta, hol van pontosan Bécs, de a film képeit megőrizte, és most ezek alapján tájékozódott. Egy tér, egy pad, egy kávézó… Ezek nemcsak tájékozódási pontok voltak, hanem filmes lenyomatok, emlékek, amelyeket nem ő élt át, de most mégis az övéi lettek. A Café Sperlbe is ellátogatott, kizárólag a film miatt. Rendelt egy melange-t és egy szelet Sacher-tortát. Az asztalok közt halk zongoraszó szűrődött át. Egy idősebb férfi egy könyvet olvasott a szomszéd asztalnál. Hamar megszólította Annát: „Egyedül? Filmrajongó?” Anna mosolygott és nagy örömmel válaszolta: „Jesse és Céline útját követem” – válaszolta. „Ah, Richard Linklater. Én is emlékszem arra a filmre. Akkor még máshogy kávéztak itt!” – válaszolta az úr. Kiderült, hogy Herr Kaufmann nyugdíjas tanár, akinek a kedvenc hobbija a kedélyes csevegés az ide látogató külföldiekkel. Herr Kaufmann azt mondta, a bécsi kávéház nem csupán egy hely, hanem hangulat, élmény és természetesen identitás is. Nemcsak az ital vagy a torta miatt járnak ide az emberek, hanem azért is, mert a város itt mesél. A filmek csak erősítik ezt a mesét, néha új jelentéseket adnak a város utcáinak, máskor a régieket idézik fel. Anna jegyzetelt, de közben figyelte a falakat, a tükröket és a beszélgetések ritmusát. „Az utazás néha az, amit mások már megéltek előttünk” – jegyezte fel magának. A filmekből megmaradt apró jelenetek, hangulatok már jóval az utazás előtt életet leheltek a városba Anna fejében. Olyan érzések bukkantak fel benne, amiket maga a hely talán nem is váltott volna ki, ha nem hordozta volna magával ezeket a filmes emlékeket… De most, hogy végre ott ült a valóságos térben, amit eddig csak a vásznon ismert, a képzelet helyét átvette a tapasztalat és minden a helyére került. Az utazása utolsó napján, amikor a Naschmarkt pultjai között sétált, egy idős bécsi úr kínálta meg savanyú uborkával. Mellette sült kolbászt árultak, és söröspoharak koccantak. Anna hirtelen arra gondolt: a város, amit a filmekben látott, most már tényleg létezik. Az ízek, a hangok, a fényei, mind valóságosak, de mégis: nélküle nem lenne ilyen eleven, ilyen jelentéssel teli. Nem Bécs lett más, hanem Anna. Ő változott meg azáltal, hogy látta: ez a város nemcsak utcákból és épületekből áll, hanem történetekből, amelyeket újra és újra elmesélnek, a filmvásznon, az emlékezetben, és most már az ő saját élményeiben is. Így lett az utolsó állomás nemcsak pont az út végén, hanem óriási felkiáltójel. A filmek, a séták, az apró beszélgetések mind lassan helyet nyitottak benne ennek a városnak, mintha Bécs belesimult volna az emlékeibe. És ettől Bécs már nemcsak egy hely lett, hanem az ő helye.