Ami a második, vagyis a nagyvállalatok politikai színtérként való értelmezését illeti, belátható, hogy a nagyvállalatok mindennapi gazdasági tevékenységük során számtalan alkalmazottra1, beszállítóra és más érdekelt félre, de akár egész gazdaságokra is hatással vannak, méghozzá olyan mértékben, amely a kormányzatok hatáskörével vetekszik. Ha például egy multinacionális vállalat kivonul egy gazdaságilag függő országból, akár teljesen védhető racionális, hatékonysági okokból is, az komoly veszteséget jelenthet az egész ország gazdasága számára. Ugyanakkor egy nagyvállalat racionális gazdasági döntései és cselekedetei egyfajta közérdekű törekvésként is felfoghatók. Ez a közérdek, ahogy a korábbi fejezetben már kifejtésre került, elsősorban a termelés értékében és hatékonyságában fejeződik ki, amely része a közjónak és tükrözi a társadalmi keresletet mint az egyéni igények összességét. Ha ez változik, akkor ehhez a vállalatnak is alkalmazkodnia kell új termelési lehetőségek kiaknázásával. Vagyis ha kedvezőtlen gazdasági körülmények között a vállalatok csökkentik a termelésüket, vagy kivonulnak egy adott iparágból, gazdaságból, akkor ezzel a termelés hatékonyságát szolgálják. A munkavállalók szempontjából azonban semmiképpen sem tűnik indokoltnak, hogy elveszítsék a munkájukat és ezáltal a megélhetésüket, amire szükségük van saját maguk és családjuk eltartásához, csak azért, mert a cég, amelynek dolgoznak, egy hanyatló iparágban működik. A vállalat gazdasági racionalitása és gazdasági értékteremtése, mint a közérdek egyik megnyilvánulása, ilyen esetekben tehát összeütközésbe kerül a vállalat befolyása alatt álló jogi és természetes személyek magánérdekeivel. Ez az érdekütközés csak korlátozott mértékben kezelhető a vállalaton belül, és nem ritkán nem is oldható meg kormányzati segítség nélkül (pl. munkanélküli segély az elbocsátott munkavállalóknak). Ennek leginkább az az oka, hogy csak egy politikailag felhatalmazott szereplőnek van joga a közérdekre hivatkozva felülírni a magánérdekeket (McMahon, 2013, 119–122, 127–134).

A nagyvállalatok tehát közvetlen és közvetett politikai befolyással rendelkeznek a társadalom tagjai felett, de nincs politikai felhatalmazásuk arra, hogy politikai szereplőként lépjenek fel. A probléma egyik lehetséges megoldása az, ha a nagyvállalatok politikai felhatalmazást kapnak és politikai kontroll alá kerülnek. Könyvében Christopher McMahon azt javasolja, hogy a vállalati vezetők mint egyfajta politikai tisztségviselők legyenek felelősek a társadalmi és politikai értékek közvetlen előmozdításáért (McMahon, 2013, 135–157). Ez a megközelítés a vállalatvezetőket tekinti a legfontosabb vállalati szereplőknek, a vállalat igazi képviselőinek, mivel döntéseik és cselekedeteik alapvető hatással vannak a vállalat működésére. Következésképpen a nagyvállalatok vezetőit kell politikai tisztségviselőknek tekinteni, hasonlóan a helyi önkormányzatok és más hatóságok és ügynökségek vezetőihez. Vagyis a vállalatot mint gazdasági szereplőt a politikai szereplőkéhez hasonló felelősséggel és kötelezettségekkel ruházza fel ez az elképzelés, ugyanakkor alárendeltként, és nem a kormányzat helyettesítőjeként vagy egyenrangú partnereként, ahogy Moon és szerzőtársai javasolják. Ebben a megközelítésben tehát a nagyvállalatok nem a Moon és szerzőtársai (2006) által leírt értelemben, hanem a demokratikus legitimáció problémájának megoldására tett kísérletként, kvázi kormányzati szereplőként lépnek fel. Ebben a forgatókönyvben a gazdasági szereplőknek a tetteik társadalmi hatásával arányos együttdöntési/politikai felelősséget kell vállalniuk. Ennek megfelelően a kevésbé befolyásos gazdasági szereplőkkel, jellemzően a közép- és kisvállalatokkal szemben nincs ilyen súlyos elvárás, így ez a javaslat a gazdasági szereplők társadalmi és politikai felelősségét illetően köztes megoldásnak tekinthető.

Ez a vállalati politikai felelősségvállalási modell azonban számos új problémát is felvet.

A fenti kritikai észrevételek kapcsán azt is érdemes megjegyeznünk, hogy míg alkalmatlannak tartjuk a vállalati vezetőket – tudás és kompetencia hiányában – a párhuzamos politikai szerepvállalásra, addig nem fogalmazunk meg ilyen aggodalmakat a politikai élet prominensei kapcsán, akik korábban vállalatvezetői pozíciókat töltöttek be hosszú éveken keresztül és minden továbbképzés nélkül vállalták el igen komoly politikai feladataikat. Csak néhány példa: