A II. fejezet számba vette azokat a lehetséges közgazdasági, vállalati vagy menedzsmentelméleteket, amelyek választ kívántak adni a vállalat igazi céljának meghatározására. Az egyes közgazdasági, illetve vállalatelméletek által definiált vállalati cél legitimitása azon az alapon került kiértékelésre, hogy az elmélet által elvárt eredményt, legyen az pénzügyi és/vagy társadalmi, beteljesítik-e. A vállalati cél normatív és empirikus kritikája során az előző fejezet elemzése tehát nem lépett ki abból az elvárás- és értékrendszerből, amit maga az elmélet támasztott, tiszteletben tartva azok erkölcsi sokszínűségét. Látható módon azonban igen sokféle magyarázat született, amelyek érvényességét számos logikus érvelés támasztotta alá, és amelyekkel szemben szintén számos, elméleti és empirikus kutatásokkal alátámasztott kritika is megfogalmazódott. Ilyen esetben sokat segít, ha van egy olyan objektívnek mondható külső kritériumrendszer, amely alapján a lehetséges variációk között választani lehet. Ezért jogosnak tűnik egy olyan megközelítést alkalmazni a vállalati célok normatív értékelésére, amely kilép a bemutatott közgazdasági, illetve vállalatelméletek kereteiből, és egy előzetesen rendelkezésre álló értékrendszerrel veti össze az adott elméleti munka várakozásait. Ahogy a bevezetőben ez már kifejtésre került, a cél fogalmának létértelmező jellege miatt, ennek a külső kritérium-, illetve értékrendszernek a meghatározása filozófiai, vagy még pontosabban erkölcsi megközelítést igényel. A gazdaság erkölcsi értelmezése és maga az erkölcs fogalma is azonban jelentős különbségeket mutathat a változatos filozófiai hagyományok, ideológiák és eltérő vallási tanítások szerint (Taylor, 2014, 34–38). Ugyanakkor az a korábban már hivatkozott smithi feltételezés, hogy a különböző értékrendszerek között az értékek szabad ütköztetése és a kölcsönös szimpátia iránti vágy eredményeképpen valamifajta erkölcsi konszenzus jön létre (Otteson, 2011, 63), az empíria tükrében nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ebből kifolyólag újabb és újabb kísérletek születnek arra, hogy mesterséges módon, elméleti alapon valamilyen egységes keretrendszert hozzanak létre, amely értelmezhetővé és összehasonlíthatóvá teszi a gazdaságok és a társadalmak erkölcsi elvárásait. E próbálkozások egyik megnyilvánulása a „Társadalmi és Erkölcsi Fejlődés Indexe” (Social and Moral Development Index) kidolgozása. Ez a mutató az országok erkölcsi szintjének, illetve erkölcsi fejlődési potenciáljának mérését hivatott szolgálni, amely több alkategória követelményszintjét pontozva kísérletet tesz arra, hogy összehasonlítsa az országokat erkölcsi szempontból. Az alkategóriák, vizsgált kritériumok az alábbiak:

 

A „Modernitás és oktatás” csoporton belül az egyik kritérium a vallásosság országra jellemző mértéke. Az index kidolgozói egy sajátos logika és elvrendszer alapján annál rosszabbnak ítélték meg egy ország erkölcsi fejlődésének lehetőségét, minél erősebb volt az országban a vallásos érzület, vagyis a vallásosságot negatív tényezőnek tekintették, amely ilyenformán rontja az index értékét. Ebben a tekintetben a „legjobb” országok – vagyis a legvallástalanabbak – a 2023-as rangsorban: Kína, Észtország és Csehország voltak (Crabtree, 2023).

 

A fenti rangsor mutat ugyan korrelációt a társadalmi, gazdasági sikeresség/sikertelenség és az index által mért morális szint és fejlődési lehetőség között, de ez inkább az index mesterséges összeállításának és eleve a fejlett országok társadalmi berendezkedését másoló kritériumrendszerének köszönhető, mint egy sikeres kísérletnek egy közös értékrendszer vagy erkölcs megragadására. A vallásosságot elutasító, közösnek vagy objektívnak vélt értékrendszert tükröző világindex ugyanis teljességgel figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a gazdasági, társadalmi fejlődés és a nagy vallások erkölcsi tanításai közötti összefüggések, magyarázatok feltárásának igen komoly szakirodalma van. A gazdaság és a társadalom erkölcsi relevanciája mellett ugyanis minden jelentős vallás (a buddhizmus, a hinduizmus, az iszlám, a judaizmus vagy a kereszténység) érveket sorakoztatott fel vagy valamilyen formában megnyilvánult: kezdve a neves arab történész Ibn Khaldún (1332–1406) az iszlám vallás gazdasági tanításairól szóló 14. századi fejtegetéseivel, folytatva XIII. Leó pápa Rerum Novarum című 1891-es enciklikájával vagy Max Weber (1864–1920) híres, protestáns etikáról és a kapitalizmus szelleméről szóló munkájával (Weber, 1930), egészen a mai napig folyamatosan megjelenő tanulmányokig, hogy csak néhány példát említsünk (pl. Zsolnai, 2010; Vinod, 2013; Addas, 2008; Sedláček, 2011).