Katona Klára

Ez nem személyes ügy, szigorúan üzlet!(?)

A vállalati célok lehetséges kombinációi és azok indokoltsága

Összegzés

A könyv különböző elméletek szerint azonosítja és elemzi a vállalatok célját, amelyek a nyereségesség mellett bizonyos, az üzleti tevékenység eredményeként közvetlenül vagy közvetve keletkező társadalmi hasznosságot is figyelembe vesznek. A tanulmány normatív és empirikus kritikákon keresztül vizsgálta e törekvések összeegyeztetésének érvényességét annak fényében, hogy milyen állításokat és elvárásokat fogalmaznak meg maguk az elméletek. A könyv II. fejezete sorra veszi azokat az elméleteket, amelyek az üzleti vállalkozás céljára vonatkozóan valamilyen magyarázattal szolgáltak. Ezek a célmeghatározások attól függően változtak, hogy az adott elmélet kit tekintett a vállalat igazi képviselőjének, és hogy kiknek az érdekképviseletét tartották legitimnek a vállalat részéről. Megállapítható, hogy a különböző elméletek alapján eltérő válaszokat adhatunk az előszóban megfogalmazott kérdésekre. Az elméletek áttekintése azokkal a modellekkel kezdődik, amelyek csak a profitmaximalizálás egyetlen célját engedik meg, amelyet egyetlen felelős döntéshozó határoz meg, és ahol a társadalmi jólét csak következmény. Mindezek a magyarázatok Adam Smith modelljén és annak legfontosabb feltételezésein alapulnak, nevesül: a piaci szereplőn mint racionális és önérdekű ’homo oeconomicuson’, a piaci egyensúlyt és a nem szándékolt közjót létrehozó „láthatatlan kézen”, a „kölcsönös szimpátia iránti vágyon”, amely a társadalom egésze számára legjobb megoldásként a szabad, önkéntes együttműködést eredményezi. Az Adam Smith modelljén alapuló elméletek mindegyike (standard mikroökonómiai elmélet, osztrák, chicagói iskola vállalatfelfogása, megbízó–ügynök, tulajdonosi jogok és menedzsmentelméletek) a gazdasági tevékenység főszereplőjétől, a ’homo oeconomicustól’ önérdekének követését, egy racionális, a pénzügyi előnyöket szem előtt tartó, prudens, vagyis előrelátó viselkedést vár el, de egyéb erkölcsi szempontokat nem erőltet rá. A ’homo oeconomicus’ tevékenysége során törekszik az együttműködésre a többi piaci szereplővel, és a kölcsönös előnyök kiaknázását tartja szem előtt, ha erre lehetőséget lát. E megközelítések normatív és empirikus kritikáját összegezve az alábbi következtetések vonhatók le.

Valós piaci körülmények között a smithi modellre épülő valamennyi koncepció korlátozott hatékonyságúnak bizonyul az elvárások ígéreteinek teljesítésében. A „láthatatlan kéz” nem szándékolt pozitív társadalmi következménye az empirikus bizonyítékok alapján több szempontból is kérdésessé vált: egyrészt éppen recessziók és válságok idején vall kudarcot ez a mechanizmus, valamint az elmúlt évszázadok során sohasem csökkenő, hanem folyamatosan fennmaradó vagy éppen növekvő, a társadalmi igazságosságot és a gazdasági hatékonyságot is megkérdőjelező jövedelmi/vagyoni egyenlőtlenségek a modell szisztematikus jellemzőjeként azonosíthatók. A másik levonható tanulsága a kritikai észrevételeknek az, hogy az emberi viselkedés nem feleltethető meg a ’homo oeconomicustól’ elvárt, kizárólag önérdekű és racionális magatartásnak, és ez már a modell érvényességére is kihat. Az empirikus kutatások azt is bizonyítják, hogy megfelelő szabályozási rendszer hiányában a kölcsönös érdekek figyelembevétele spontán módon nem alakul ki, így nem is tud hozzájárulni a szélesebb társadalmi jóléthez. Egy láthatatlan mechanizmusra való támaszkodás, a társadalmi felelősség „kiszervezése” éppen a fogyasztói igények elhanyagolásához, és végül súlyos válságokhoz vezetett. Ebből az is következik, hogy habár a szabad és önkéntes együttműködés szükséges, de nem elégséges feltétele a gazdasági és társadalmi haszon növekedésének, ahogy azt az elmélet feltételezi. A 20. század empirikus bizonyítékai ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy a vállalat e koncepciója csak olyan feltételek mellett képes a profitmaximalizáláson túl a közjóhoz is hozzájárulni, amelyek az elmúlt évszázadban a gyakorlatban csak korlátozottan valósultak meg. Ilyen például a modell szerves részét képező részvényesek elsőbbségének doktrínája, ami leginkább egy jogi vagy gyakorlati alátámasztás nélküli közgazdasági absztrakció, amelyhez való ragaszkodás a 20. században még komoly gazdasági veszteségeket is okozott maguknak a részvényeseknek. A valóságban ugyanis éppen az angolszász jogrendszerekben a menedzser nem köteles kizárólag a részvényesi érték növelésére törekedni, hanem más célokat is választhat.

A fenti kritikákból levont tanulságok alapján új elméletek születtek, amelyek a tulajdonos jogait és hatókörét többféleképpen értelmezték. A tulajdonos tekinthető egy olyan szereplőnek, aki az egész vállalatot birtokolja, de lehet, hogy csak annak az eszközeit, esetleg kizárólag a vállalat részvényeit, meghatározott és ezáltal korlátozott jogokat szerezve. Akármelyik álláspontra is helyezkedünk azonban, azzal számolnunk kell, hogy van egy nagy hatású, a releváns információk és jogi felhatalmazás által is támogatott szereplő, akinek az érdekei eltérnek vagy eltérhetnek a tulajdonosétól. Ez a szereplő a vállalat vezetője, aki lehet egyszerű megbízott, jó és gondos gazdája a vállalatnak, avagy egy opportunista önérdekkövető, akinek a jóindulatát meg kell vásárolni. A lényeg az, hogy ezzel a szereplővel számolni kell így vagy úgy, ami önmagában is szétfeszíti a feltételezést, hogy a vállalatot a tulajdonosok képviselik, az ő döntéseik határozzák meg kizárólag azt, hogy milyen irányban mozdul el a vállalati működés.

Ha elfogadjuk a tényt, hogy van a tulajdonostól eltérő érdek is, ami hatással tud lenni a vállalat helyzetére, akkor érdemes számba venni mindazon szereplőket, akik szintén befolyással lehetnek a vállalat döntéseire. Az érintettelméletekben és a viselkedéselméletekben a menedzsment köteles a tulajdonosokon (részvényeseken) kívül más érdekelt felek érdekeit is figyelembe venni. Ezek a megközelítések szorosan kapcsolódnak a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának modelljéhez, azonban csak a VTF-koncepció határozza meg a társadalmi értékteremtést a nyereségességgel egyenrangú célként. A tulajdonosok gazdasági önérdekétől tágabb, a társadalom szélesebb rétegeinek érdekeit számba vevő megközelítés már elvezet a vállalat ún. közösségi modell szerinti meghatározásához. E megközelítések szerint a vállalatokat csak társadalmi kontextusukban lehet megérteni, ezért vezetőiket és működésüket felelősségre kell vonni a társadalmi értékek fenntartása és követése miatt. Vagyis ezek az elméletek szakítanak azzal a smithi feltételezéssel, hogy a „láthatatlan kéz” akaratlanul is létrehozhatja a közjót.

A VTF-koncepcióból nőtt ki a vállalati polgár elmélete, amely a vállalatot egyfajta állampolgárként azonosítja. Ennek megfelelően a vállalat mint állampolgár aktívan közreműködik a közjó megteremtésében és az állammal közös felelősséget vállal. Ez a modell nem konkretizálja a cselekvők személyét, de több, a fentiekben részletezett okból, a tagjaitól független, önálló és számonkérhető vállalati személyiség elképzelését kizártuk a lehetséges opciók közül. A nyitva maradt kérdés az, hogy csak a vállalattal kapcsolatban álló és annak döntéseire hatással bíró ún. érdekhordozók figyelembevétele szükséges-e, avagy a társadalom minden tagjának szempontjait is be kell vonni a vállalati döntéshozatali és működési folyamatokba. A pozitív és negatív externáliák léte inkább ez utóbbi megoldás irányába mozdítja el a gondolkodást. Ugyanakkor ez a választás is felvet számos új kérdést, például a vállalat és az állam szerepvállalásának és munkamegosztásának a mikéntjéről, illetve a vállalatok demokratikus felhatalmazásának és közszolgálati képességeinek a hiányával kapcsolatban.

Számos empirikus kutatási eredmény azt mutatja, hogy a többféle célt és a szélesebb társadalom érdekeit figyelembe vevő vállalatok alacsonyabb kockázatokkal szembesülnek, miközben magasabb nyereségességet érnek el. Ha a profitot és a közjót két, egyformán fontos célnak tekintjük, akkor eltűnik az üzleti és nem üzleti vállalkozások közötti éles különbségtétel. A nonprofit szervezetek tanulhatnak a vállalkozásoktól a hatékony és fenntartható működés érdekében, a nyereségorientált vállalatok pedig integrálhatják a társadalmi igényeket gazdasági gondolkodásukba és stratégiájukba. A társadalmi szükségletek célkitűzésekbe való sikeres integrálásának empirikus bizonyítékai ellenére jogos kritika éri a vállalatok demokratikus felhatalmazásának hiányát, rámutatva a társadalom különböző érdekei közötti önkényes döntések súlyos következményeire.

A könyv megpróbálja feloldani az egyes elméletek elvárásainak különbözőségéből fakadó ellentmondásokat az alapján, hogy egy objektív kritériumrendszert választ, ami minden szereplőre vonatkozóan ugyanazokat az elvárásokat követeli meg. Ez a külső kritériumrendszer a könyvben a katolikus egyház társadalmi tanítása, amely leginkább a pápai enciklikákban kerül megfogalmazásra. Ennek alapján kijelenthető, hogy a KKT szerint a piac és annak szereplői közösséget alkotnak, ahol a közösség tagjai az egész közösségért és annak egyes tagjaiért is felelősséggel tartoznak. A morális számonkérhetőség ezért minden egyes szereplőre és a szereplők együttesére is ki kell hogy terjedjen. Ebből kifolyólag a vállalat vezetésének nemcsak a tulajdonosok (részvényesek), hanem az összes érdekhordozó javát is szolgálnia kell. Az üzleti vállalkozás ilyenformán csak társadalmi kontextusában értelmezhető, vezetőin és működésén az erkölcsi értékek betartása és követése számonkérhető. Végül is a KTT alapján a bevezetőben felvetett további dilemmát – a célok számosságát és körét illetően – csak akképpen lehet feloldani, ha az üzleti vállalkozás célrendszerét a közösség egészére kiterjesztjük.

Ez nem személyes ügy, szigorúan üzlet!(?)

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 227 3

Menedzsment

Vajon üzleti vállalkozásnak tekinthető-e bármilyen tevékenység, amely komoly tőkebefektetés mellett, racionális döntéseket hozva, anyagi és egyéb kockázatot vállalva, hatékonyságra és nyereségességre törekszik? Független-e az üzleti vállalkozás fogalmi hatálya attól a tevékenységtől, amit a vállalkozás folytat, illetve azoktól az eszközöktől, amelyeket alkalmaz az üzleti haszon elérése érdekében? Ha egyes piaci szereplőknek gazdasági hatalmuk folytán meghatározó befolyása lehet a politikára és az igazságszolgáltatásra, akkor vajon tekinthetjük-e a jogszabályokat abszolút eszközöknek a társadalom erkölcsi normáinak kikényszerítésére a piaci tranzakciók során? Ha emberek sokaságáért, egy komoly méretű hálózatért egy személyben felel valaki, akkor milyen és mekkora felhatalmazást jelenhet ez a számára? Vajon egy üzleti vállalkozás tekintheti-e magát olyan (politikai) szereplőnek, akinek joga, sőt, kötelessége az általa képviselt közösség tagjai érdekében átalakítani a jogi, politikai, hatalmi viszonyokat? A marketingkommunikáció és médiabefolyás milyen mértékben használható fel az üzleti döntések és lépések – a tényleges indokoktól gyakran eltérő - legitimálására? Ha valamilyen lépés üzletileg indokolható, és nyereséget eredményez, akkor ez önmagában elegendő-e a döntés helyességének igazolására? Kell-e a piaci döntések során más, személyes, emberi, erkölcsi szempontokat is figyelembe venni, vagy olyan üzleten és jogrendszeren kívüli egyéb feltételt megfontolni, amely miatt akár a haszonról is le kell mondania a vállalkozásnak? Szétválasztható-e az ember személyes élete attól a valakitől, aki az üzleti életben döntéseket hoz és cselekszik? Más erkölcsi normák vonatkoznak-e a magánszemélyre és az üzletemberre? Van-e egy kizárólag az üzleti élet számára fenntartott erkölcsmentes zóna, egy ’moral safe space’, ahol az üzleti szereplőknek mint magánembereknek „nem ér a neve”? A könyv ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Hivatkozás: https://mersz.hu/katona-ez-nem-szemelyes-ugy-szigoruan-uzlet//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero