Ha az ismertetett elméletek elvárásait alkalmazzuk Michael Corleonéra az előszóban bemutatott szituációban, akkor újfent megállapíthatjuk, hogy tökéletes ’homo oeconomicusként’ cselekszik. A családok közötti – szó szerint – öldöklő versenyben racionálisan és előrelátóan veszi számba a lehetőségeket, higgadtan dönt és cselekszik. Tom javaslatát a Sollozzóval való együttműködésre vonatkozóan minden érzelemtől és etikai szemponttól mentesen, kizárólag a gazdasági következményekre koncentrálva hárítja el, mert nyilvánvaló a számára, hogy ellenfelének nem érdeke az együttműködés. Sollozzónak ki kell iktatnia a Dont, hogy a saját üzletét felfuttathassa. A tárgyalás kezdeményezésével csak az időt húzza, míg megerősödik, és az eredeti tervét végre tudja hajtani. Így a Corleone család számára sem marad más lehetőség, minthogy a fenyegetést elhárítsa. A lépés kockázatos, hiszen a többi üzleti partner, a média, az igazságszolgáltatás vagy a politika ellenakcióira lehet számítani. Ezek kezelésére, hatásuk csökkentésére a meglévő médiakapcsolatok, fizetett újságírók, támogatott bírák, politikai kapcsolatok révén azonban van lehetősége a családi vállalkozásnak. Ha az akció sikeres lesz, akkor az üzlet tovább folyhat az eddigi jól megszokott mederben.

És mi ez az üzlet? Ugyan az előszóban idézett beszélgetésből ez nem derül ki, de a filmből igen. A Corleone család szerencsejátékban és prostitúcióban érdekelt. Ugyanakkor a Sollozzo által felajánlott kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatban sincsenek az öreg Donnak erkölcsi fenntartásai. Az üzletág elutasításának oka – ami Sollozzo merényletkísérletéhez vezet –, hogy Don Corleone túl kockázatosnak ítélte azt üzleti szempontból. Egészen pontosan a Corleone család politikai támogatásának és befolyásának elvesztésétől tartott, amelyet a Corleone család többi családdal szembeni komoly versenyelőnyeként kívánt megóvni. Az öreg Don a családi üzletágakról, a prostitúcióról és a szerencsejátékról a film egy későbbi jelenetében úgy nyilatkozik, hogy ezek olyan dolgok, amelyeket a legtöbb ember akar, csak meg van tiltva nekik, vagyis nincs semmi rossz abban, ha ő ezeket a vágyakat kielégíti. Ez az érvelés kísértetiesen hasonlít ahhoz az elméleti megközelítéshez, amely a vállalat legitimitását a fogyasztói szükséglet kielégítésében jelöli meg. A vállalkozónak nincs erkölcsi felelőssége a tekintetben, hogy mit termel, nem az ő feladata a társadalom erkölcsi felemelése, azt kell előállítania, amit a fogyasztó akar.

Ugyanakkor azt is le kell szögeznünk, hogy a II. fejezetben tárgyalt összes elmélet minimumkövetelményként jelöli meg a hatékony jogrendszer meglétét, és elvárásként állítja a vállalatok elé a jogszabályok betartását. Elsődlegesen a kormányzat feladata a „játékszabályok” felállítása, valamint az ember, a tulajdon és a szerződések védelme. A vállalatnak pedig az a dolga, hogy szabályosan játsszon, betartva az írott és időnként íratlan szabályokat is. A Corleone család azonban nem így cselekszik. Saját „becsületkódexe” van, amelyhez tartja ugyan magát, de a jogrendszert nem tekinti magára nézve kötelezőnek. A többi gengsztercsalád fejével kötendő megállapodásainak érvényre jutását nem egy külső, hanem saját belső erőszakszervezete biztosítja. Jogászokat leginkább csak azért alkalmaz, hogy megvédje magát a törvény szigorától. Nem bízik ugyanis az igazságszolgáltatás erejében, nem bízik abban, hogy az az ő érdekeit is megvédi. A kormányzat és a jogrendszer hiányosságait, korruptságát pedig úgy orvosolja, hogy maga alkot szabályokat, és biztosítja azok betartását. Valójában úgy működik egy ilyen gengsztercsalád, mint egy független kis királyság. A király, a Don, gondoskodik övéiről, munkát és kenyeret ad nekik, erőszakszervezete segítségével megvédi őket az esetleges jogtalanságoktól, cserébe viszont feltétlen hűséget és lojalitást vár el. Ez a működési mechanizmus ugyanakkor nemcsak egy királyságra, hanem a II. fejezetben leírt vállalat mint kormány leírására is sokban emlékeztet. Hiszen Moon és szerzőtársai (2006) a vállalati állampolgárságnak ezt a fajtáját úgy jellemzik, mint amely esetben a vállalatok úgy viselkedhetnek, mintha valódi kormányok lennének. A vállalat akár a kormány helyetteseként is felléphet, ha a kormányzat nem tudja megfelelően ellátni a feladatait. A vállalat ebben a felfogásban ugyanazon a szinten áll, mint a kormány, és vertikálisan kapcsolódik a társadalom többi tagjához, a polgárokhoz. Ebben a modellben a vállalat kvázikormányként való működése nem igényel politikai felhatalmazást vagy politikai kontrollt, hiszen éppen az a kiindulópontja, hogy a kormány, a politikai szféra nem működik jól, helyette kell a vállalatnak cselekednie és a közjavakat előállítania.

Ugyanakkor ha a III. fejezetben kifejtett katolikus egyházi tanításokat, a KTT-t vesszük alapul, és eszerint szeretnénk válaszolni az előszóban feltett kérdésekre, akkor eléggé egyértelmű válaszokat kapnánk.

Nem tekinthető legitim üzleti vállalkozásnak egy tevékenység csak azért, mert kockáztat, mert tőkét fektet be, és mert hatékonyságra és nyereségességre törekszik. Ezeket szükséges, de nem elégséges feltételekként azonosíthatjuk az üzleti vállalkozás meghatározásakor. Egy üzleti vállalkozást a tevékenységének célja és az alkalmazott eszközei is meghatároznak. Ha a tevékenységének célja nem irányul a közjó növelésére, és az alkalmazott eszközei morálisan elfogadhatatlanok, törvényekbe és közerkölcsbe ütköznek, akkor mindez diszkreditálja a vállalkozás egészét is.

Nem megengedhető továbbá, hogy egyes vállalatok aránytalanul nagy hatást gyakoroljanak a törvényhozásra. Különben a jogrendszer már semmiféle demokratikus felhatalmazást nem hordoz, és az „egy ember – egy szavazat” elvét felváltja az „egy pénzegység – egy szavazat” elve, ami alapjaiban ássa alá a demokratikus elveket. Ha a jogrendszer az anyagilag befolyásosabb szavazók mellé áll, akkor elveszti lényegi funkcióját.

A nagyvállalat emberek sokaságáért, egy komoly méretű hálózatért egy személyben felel, de mindez önmagában nem ad politikai felhatalmazást a számára. Egy üzleti vállalkozás nem tekintheti magát olyan (politikai) szereplőnek, aminek joga, sőt kötelessége az általa képviselt közösség tagjai érdekében átalakítani a jogi, politikai, hatalmi viszonyokat. Erre csak akkor van lehetősége, ha tényleges politikai felhatalmazást kap.

A marketingkommunikáció és médiabefolyás csak olyan mértékben használható fel az üzleti döntések és lépések legitimálására, amely valós tényekkel alátámasztható. Ha valamilyen lépés üzletileg indokolható, és nyereséget eredményez, ez önmagában nem elegendő érv a döntés helyességének igazolására.

A KTT tanításai szerint igenis vannak olyan szempontok és elvek, amelyek felülírják a piaci döntéseket, vannak olyan erkölcsi kötelességek, üzleten kívüli egyéb kritériumok, amelyek miatt akár a haszonról is le kell mondania a vállalkozásnak. Az pedig egészen komoly hangsúlyt kap a pápai enciklikák sorában, hogy az ember személyes élete nem választható el attól a valakitől, aki az üzleti életben döntéseket hoz és cselekszik. Nem vonatkoznak más erkölcsi normák a magánszemélyre és az üzletemberre. A lélek nem szegmentálható. Nincs egy kizárólag az üzleti élet számára fenntartott erkölcsmentes zóna, egy ’moral safe space’, ahol az üzleti szereplőknek mint magánembereknek „nem ér a neve”.

Az embernek minden szerepében ér a neve.