Jakobovits Ákos, Jakobovits Antal

A humán magzat klinikopatológiája

Örökölt, szerzett betegségek és terápiás lehetőségek

Az ikerembryók korai vesztesége „eltűnése”

Verschuher még 1927-ben feltételezte, hogy minden 100 ikerterhességből mintegy 32 másodlagosan szingulárissá alakul. Későbbi becslés szerint az összes természetes fogamzás több mint 12%-a iker lehet, ami nagy terhességi veszteségre utal (Boklage 1990). Az ultrahangvizsgálatok arra utalnak, hogy a korai ikerveszteség elérheti a 78%-ot (Landy és mtsai 1986).

A veszteség a terhesség 1. és 2. trimeszterében a legnagyobb. A 10. terhességi hét előtt ultrahanggal felismert élő kettes ikerterhességek 71%-a egy magzat születésével végződött, a 10–15. hét köztiek 62%-a szingulárisra redukálódott és a 15. hét után is élők többnyire mindketten élve jöttek világra (Baldwin 1994).

A 10. terhességi hétig bekövetkező elhalást embryonálisnak, az az utániakat pedig magzatinak ítéljük. Embryonálisnak tekintjük a 8 hetes postovulatios kort és a 30 mm-es fejtető–far távolságot. Ezt a kort és ülőmagasságot meghaladókat tekintjük magzatnak (Livingston és Poland 1980).

Az ikerterhesség 1. trimeszterbeli veszteségét csak ultrahanggal lehet kimutatni. Ezt nevezik rejtett vagy burkolt mortalitásnak (hidden mortality) (Sebire és mtsai 1997). A rejtett halálozás a monochorialis terhességekre korlátozódik, aminek alapja a chorioangiopagus és a súlyos, korai kezdetű iker-iker transzfúziós szindróma lehet. Az egyik magzat rendszerint a donor elhal ami gyakran társul heveny haemodinámiás változásokkal és következményesen a recipiens halálával is. Az ultrahangvizsgálatok során eltűntnek nyilvánított embryók helyén macerált szövetet vagy üres petezsákmaradványokat lehet gondos kereséssel találni a placenta szélén vagy az oedemás burokban.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 707 5

Orvostudomány

A terhesség alatt rendkívül sok egyed pusztul el, amit azonban nem veszteségnek kell tekintenünk, hanem a hibás egyedek kiszűrésének. Minél súlyosabb a kóros eltérés, annál hamarabb történik az elhalás. A nagyon korán elhaltak felszívódhatnak és esetleg nyomuk sem marad, csak az ultrahangvizsgálat bizonyítja, hogy amit láttunk, eltűnik a szemünk elől. A szervezet igyekszik az anyát a további viseléstől megkímélni. A terhesség elején a fogantatások eredményeinek 50%-a hibás, ami a természet szelekciójának következtében a terhesség végére, a szülés idejére 0,5%-ra zsugorodik. A kóros egyedeket a korai képalkotó eljárások már a terhesség első felében kimutatják, így az orvosnak és a családnak lehetősége van a kihordás vagy a terhességmegszakítás mellett dönteni. Figyelembe kell venni a rokkantság súlyosságát, kezelhetőségét és az egyén várható életminőségét.

A magzati betegségek diagnosztikája, sőt a kezelési lehetőségek továbbra is fejlődnek, ami nézetünket is sokszor befolyásolni képes. Könyvünk a jelenlegi állapotot tükrözi, ami azonban azt is jelenti, hogy a tudásunk folyamatosan bővül. A holnapi tudásunk a maiak alapjain nyugszik – ezért elődeink vívmányait lebecsülni nem szabad. Sokszor láthatjuk azt, hogy az új technikák tanúsítják azt, amit elődeink már sejtettek, de csak az új eljárások tették lehetővé a bizonyítást. (a szerzők)

Hivatkozás: https://mersz.hu/jakobovits-jakobovits-a-human-magzat-klinikopatologiaja//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero