A születési sérülések 3 csoportba sorolhatók: a) lágyrészsérülések, b) központi idegrendszer és perifériás idegek és c) csontok és orthopaed traumák. Ezt a csoportosítást igyekszünk mi is követni, bár számos esetben két csoport szövetei is károsodnak, például: egyidejű lágyrész és központi idegrenszeri traumák.

A fejbőr sérülések rendszerint felszínesek és napokon belül gyógyulnak. A fejdaganat (caput succedaneum) csupán vizenyő, a csonthatáron átnyúlik, 24 órán belül felszívódik. A vérdaganat (cephalhaematoma) a koponyacsont és a periosteuma közötti vérömleny. A varratvonalat nem lépi át. Vakuumos szülés után a fejbőrsérülések gyakorisága 10% körül van, a cephalhaematoma pedig 6%-ban fordul elő. A sérülés ércből készült eszköz esetén inkább fordul elő. A gyógyulást elvétve fertőzés komplikálhatja. A sérülés általában néhány hét alatt gyógyul.

A subduralis vérzés lehet supra- vagy infratentorialis. Gyakorisága 2,9 per 10 000 születés, 4,1 per 10 000 császármetszés (szülőfájások nélkül) 8,0 per 10 000 vakuum alkalmazása, 9,8 per 10 000 fogó használata és 25,7 per 10 000 sikertelen szülés után.

A lágyrész traumák a központi idegrendszerben előfordulnak. A tünetek feltűnőek, az élettartamot és az életminőséget a legnagyobb mértékben befolyásolják. A fizikai behatásokra bekövetkező sérülések és az asphyxia okozta agyi károsodások sokszor vegyülnek. A traumás agysérülések kevésbé kiterjedtek, túlnyomó többségük subduralis és kb. ¼ részük subarachnoidalis. A tisztán anoxiás agykárosodást a traumás vérzésből eredőtől a tünetek hasonlósága és a gyakori koincidencia miatt többnyire nem lehet elkülöníteni. A koponyára gyakorolt nyílirányú nyomás haránt irányú feszülést, sőt szakadást válthat ki a kisagy sátorban. A haránt irányú nyomás pedig a nagyagysarlóban okozhat feszülést vagy esetleg szakadást az alatta lévő sinusból az agyféltekék közé történő vérzéssel.

Az intracranialis vérzések kihordott magzatokban, illetve újszülöttekben fatálisak vagy élethosszig tartó rokkantságot idézhetnek elő. Gyakoriságuk 5-6 per 10 000 szülés. Veszélyeztető tényezők a fogó és vakuum alkalmazása, a rohamos szülés, elhúzódó tágulási szak és makroszómia (O’Brien és mtsai 1994).

Egyes adatok szerint a nyaki gerincvelő születési sérülése abnormális fekvés, illetve elhelyezkedés és az újszülöttkori asphyxia a syringomyelia kifejlődésével hozható összefüggésbe (Hide és mtsai 1994; Yamano és mtsai 1992). Más megfigyelések arra utalnak, hogy egyéb tényezők mellett a születési komplikációk is hozzájárulhatnak a későbbi schizophrenia kialakulásához (McNeil 1988; McNeil és mtsai 1994).

A májrepedés ritkán fordul elő. Fokozódó apáthiához, sápadtsághoz vezet. Ha a tok is megrepedt a szabad hasüregben vér gyűlik meg.

A születési trauma folytán meghaltak között máj laceratio 9,4%-ban fordult elő (Potter 1940). A máj sérülés létrejöhet medencevégű szülés közben, ha a magzat gerince hyperextendált és az anya medencéjébe rögzült fej húzása miatt. Előfordulhat fejvégű fekvésnél fogóműtét következtében (O’Brien és mtsai 1994). Fokozódó apáthiához, sápadtsághoz vezet. Ha a tok is megrepedt a szabad hasüregben vér gyűlik meg. A lép repedése egyedül vagy máj repedéssel kombinálva is előfordul.

Mellékvese sérülés ritkán következik be. Leginkább a nagy magzatokban és medencevégű fekvés esetén fordul elő (Rubecz és mtsai 1989). A vérzés a mellékvese nagy méretével magyarázható. Nálunk az újszülöttek és csecsemők mellékvesevérzés gyakorisága 0,6% (Schullinger 1993), illetve 0,8% (Harmat és mtsai 2002). A vérzés az esetek 90%-ában egyoldali és ezek 75%-a jobboldali. A jobb mellékvese vére direkt a vena cavaba folyik, ami a pangásra hajlamossá teszi. Sérülékenységét magyarázza a helyzete a máj és a gerincoszlop között. A tünetek az első héten jelentkeznek és a vérzés fokától függenek: gyenge szopási készség, láz. letargia vagy irritábilitás, súlyos esetben shock. Ha kétoldali a tünetek hasonlítanak a Waterhouse-Fridrichsen szindrómára: súlyos shock, tachycardia, vagy nem tapintható pulzus. A mellékvesevérzésnek tályog lehet a következménye, amihez a fertőzés jelei társulhatnak (Rozsai és mtsai 2006).

Ritkán előfordulhat még ideg vagy lágyrész sérülés is. Például kétoldali radialis bénulás szülőszék alkalmazásával társulhat (Nichols 1992).

Előfordult már scrotum születési trauma (Weinberg és mtsai 1990).

Császármetszés folyamán előfordulhatnak véletlen metszett sebek 1-2%-ban (Bowes 1999; Smith és mtsai 1997; Weiner, Westwood 2002), sőt 3,12%ban (Dessole és mtsai 2004). Leggyakrabban a 33. terhességi hét után és a fejen, arcon, fartájékon, továbbá a sürgősségi császármetszésnél előfordult már a kéz középső ujj végső percének amputációja (Aburezq és mtsai 2005). Az utóbbiak oka feltehetőleg a distress miatti sietség, továbbá az idő előtti burokrepedés után a csökkent mennyiségű magzatvíz kevésbé véd. A legtöbb sérülés felszínes, de előfordult már halálos vagy rokkantsággal társult is (Bowes 1999; Durham és mtsai 1998).

A keringő vér 20–40%-os vesztése hypovolaemiás shockot eredményezhet. Hajlamosító tényezők: a mellső kutacs közelébe helyezett vakuum kehely, elhúzódó tágulási szak, magzati distress és makroszómia. A subgalealis vérzés diffúz duzzanatot vagy fluktuációt vált ki. A varratvonalat átlépi. A halálozás megközelíti a 25%-ot. A 25%-osnál nagyobb haematokrit csökkenés asphyxiához vezet, ami halálos veszélyt jelent.

Az intracranialis vérzések kihordott magzatokban, illetve újszülöttekben fatálisak vagy élethosszig tartó rokkantságot idézhetnek elő. Gyakoriságuk 5-6 per 10 000 szülés. Veszélyeztető tényezők a fogó és vakuum alkalmazása, a rohamos szülés, elhúzódó tágulási szak és makroszómia.

Az epidurális vérzés a calvaria csont és a belső peritoneum között helyezkedik el vagy a periosteum és az alatta lévő dura külső kötőszövetes rétege között. Bekövetkezhet először szülő nehéz szülése és műszeres alkalmazás után. Az epiduralis vérzés rendszerint az arteria meningea media sérüléséből származik és gyakran cephalhaematomával vagy koponyatöréssel társul. A tünetek diffúzak: fokozott intracranialis nyomás, kidudorodó kutacsok, görcsrohamok és szem deviáció.

A subduralis vérzés lehet supra- vagy infratentorialis. Gyakorisága 2,9 per 10 000 születés, 4,1 per 10 000 császármetszés (szülőfájások nélkül) 8,0 per 10 000 vakuum alkalmazása, 9,8 per 10 000 fogó használata és 25,7 per 10 000 sikertelen hüvelyi szülés után.

A születés közben keletkezett perifériás és központi idegrendszeri sérülések ötvöződhetnek és különböző bénulások következhetnek be, amire Little angol orthopaed orvos még 1862-ben felhívta a figyelmet. Leírta a születési nehézségek, koraszülöttség és asphyxia mentális és deformitásokkal társuló fizikális következményeit. Az 1250 g-nál kisebb születési súly, újszülött depresszió, RDS, újszülött elhalás jelentős mértékben kamrai vérzéssel társul. Ezek a leletek arra utalnak, hogy fejvégű fekvésnél nem a fej kompressziója, hanem a nagyon kis születési súly a kamrai vérzés fő meghatározója (Welch, Bottom 1986).

A perifériás idegek közül a brachialis sérülés a leggyakoribb. Az utóbbi években a brachialis károsodás szaporodni látszik. Ennek két féle magyarázata lehet: 1. a közlemények, amelyeket az orvos ellenes perek gerjesztenek és 2. az iparilag fejlett országokban a növekvő életszinvonal hatására a születési súlyok is növekedtek. Martius (1995) szerint 4000 g feletti születési súly felett 11,0% és 5000 g felett 30,0%. Bleichenbacher és Haenel (1995) 4500 g feletti születési súlyú újszülöttei közül 10,7%-nak, míg a 3000–4000 köztieknek 0,53%-nak volt dystociája, paresise pedig 1,8 versus 0,10%-nak.

Ha tekintetbe vesszük, hogy a brachiállis károsodás medencevégű szüléseknél is előfordul, akkor arra a következezésre juthatunk, hogy a válldistociáknak a brachialis károsodás csak töredék részében következik be. A plexus brachialis sérülések több mint 40%-a 4000 g-nál kisebb súlyú magzatoknál fordul elő. A 4000 g-nál nagyobb súlyú magzatok legnagyobb része válldystocia nélkül születik meg. Típusosan a fej megszületése után az áll a gátfelé nyomódik és a fej külső forgása elmarad. Ha a kontrakció után a fej a hüvelybe visszafelé retrahálódik és „teknősbékanyak” tartása van az rendszerint mindkét váll kettős dystociájának jele.

Alexander és mtsai (2006) az Egyesült Államok 13 egyetemi központjában végzett 37 110 császármetszés adatait átnézve 9 dystocia miatt végzett sectio utáni brachialis plexus sérülést találtak. Meglepő volt, hogy 4 újszülött esetében a szülés meg sem indult mégis bekövetkezett a plexus brachialis károsodás.

Az angolszász irodalomban a McRoberts poziciót ajánlják. A vajúdó lábait térben behajlítva felfelé húzzuk annyira, hogya combjai a has bőrétérintsék (III/4-1a ábra) ezt mindkét oldalon egy-egy segéd biztosíthatja. A keresztcsont ezáltal a gerincoszloppal a ferdéből (III/4-1b ábra) az egyenesbe, egy vonalba kerül (III/4-1c ábra). Ez a beékelődött mellső váll medencébe jutását manipuláció nélkül segíti.

Clark (2000) első lépésként ajánlja a megfelelő kézzel, a magzatnak az anya keresztcsontvájulatában lévő felkarját könyékig a kézbe venni (III/4-2a ábra). A cél a kar mellkasra hajlítása. Ezután a kezet az arc elé kell felhúzni (III/4-2b ábra). A hátsó kar kihúzása után a magzat megszülethet. Ha mégsem sikerülne a Woods manőver ajánlatos: a hátsó vállat 180 fokban dugóhúzó módjára az óramutató irányába vagy fordítva a beékelődött vállat oldalra Clarke és mtsai (1905) két ujjal igyekeztek a vállat a ferde átmérőbe hozni (Chez, Clarke 1999). Megemlítették a Zavanelli manővert a fej visszahelyezése utáni császármetszést.

A prognózis szemponjából számos javaslat történt. Az oldódás kritériumaként említették a biceps izom flexiójának javulását (Gilbert és mtsai 1988; Gilbert és Whitaker 1991). Mások a biceps, triceps és deltoid izmok használatát ajánlották (Laurant és mtsai 1993). Egyes kutatók a korán, 3 hónapos korban végzett idegsebészeti beavatkozást (Gilbert 1995; Gilbert és Whitaker 1991), mások viszont nem tartják a korai műtétet kedvezőnek (Eng és mtsai 1996; Kline és mtsai 1986).

Az esetek 80–90%-ában néhány hét vagy hónapon belül a bénulás spontán oldódik (Brown 1984). Gordon és mtsai (1973) anyagában 58 gyermekből 12 hónap múlva 4 volt paralizált. Hardy (1981) 36 gyermeket figyelt meg akiknek brachialis károsodása volt. Öt gyermeknek fejvégű születés után reziduális károsodása volt. Az átlagos születési súlyuk 4576 g volt. Strecker és mtsai (1990) 16 beteget tekintettek át 2–6 éves korban. A vállak külső rotációjában és funkcionálisan minden esetben lényeges javulást láttak.

Ez az elkerülhetetlen esemény maradandó következmény nélkül gyógyul és nem jelenti a szülészeti ellátás hiányosságát (Beall, Ross 2001).

Ha tekintetbe vesszük, hogy a brachialis károsodás medencevégű szüléseknel is előfordul, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a váll dystociáknak a brachialis károsodás csak töredék részében következik be.

Alexander és mtsai (2005) az Egyesült Államok 13 egyetemi központjában végzett 37 110 császármetszés adatait átnézve 9 dystocia miatt végzett műtét utáni brachialis plexus sérülést találtak. Meglepő volt, hogy 4 újszülött esetében a szülés meg sem indult mégis bekövetkezett a plexus brachialis károsodás.

A szülészeti irodalomban a gyermekek karbénulása több mint 200 éve ismeretes. Smellie még l764-ben utalt rá, de csak majdnem száz évvel később Duchenne (1861) vezette be a szülészeti bénulás (the term obstetrical palsy) megnevezést. Ezután Erb (1874) határozta meg a károsodás helyét a plexus brachialis craniális részén.

A plexus brachialis sérülésének 3 típusa különíthető el, amelyek különböző fenotípust eredményeznek: 1. a felső, 2. az alsó és 3. a teljes bénulás (III/4-3. ábra).

Az Erb-féle károsodásban szenvedő betegek közel 5%-ának C3-C4 phrenicus paresise van. A phrenicus károsodás oka a mellső cervicalis 3-4 ideggyök túlfeszülése, a nyak lateralis hyperextensioja (III/4-4 a. ábra) medencevégű vagy nehéz fogóműtétes fejvégű születés kapcsán. A phrenicus sérülésre különösen azokban az esetekben lehet gyanakodni, amelyekben a respiratiós distress szindrómában szenvedő újszülöttekben, akik kórelőzményében medencevégű vagy szövődményes fejvégű szülés, vagy Erb-féle bénulás van (Schulinger 1993).

2. Az alsó plexus vagy Klumpke-féle bénulás a C7-C8 nyaki gyök és T1 mellkasi gyök károsodása mindössze 0,6%-ot tesz ki (Al-Quattan és mtsai 1995). Az alkar izmok bénultak. A csukló, mint az ujjak dorsalis és volaris flexiója esik ki.

3. A teljes bénulást az álló gerincvelői C7-T1 idegek súlyos laesioja okozza, de mindig a felső gerincvelői idegek különböző súlyosságú károsodásásával társul. A prolongált méhen belüli maladaptatio eredménye a teljes plexus brachialis bénulás, sőt még további károsodások: osteoporosis, végtag sorvadás és Horner szindróma is bekövetkezhet (Jennett és mtsai 2002).

Teljes bénulásnál a felső végtag összes izma bénult. Különösen az alkar és kéz izmai bénultak, ami néha jellegzetes karomtartás deformációt okoz, a kéz és a közeli alkar szenzoros kiesésével. A T1 károsodása gyakran a cervicalis szenzoros sympathicus sérülésével párhuzamos, ami Hoerner triászhoz (ptosis, myosis, és enophthalmus) vezet. Ha még a C4 (nervus phrenicus) is bénul (nehéz fogóműtétnél) rekesz bénulás következik be dyspnoeval és cyanosissal, amit asphyxiával téveszthetünk össze.

A fejvéggel születettek között a jobboldali sérülés majdnem kétszer olyan gyakori volt mint a baloldali. A medencevéggel születetteknek is gyakoribb volt a jobboldali károsodása, de ez a különbség nem szignifikáns (Ubache és mtsai 1885). Geary és mtsai (1995) szerint viszont az Erb-féle bénulás inkább baloldali. A medencevéggel születettek 2/3-a tiszta Erb-féle (C5-C6) bénulásban szenvedett. A fejvéggel születettek viszont a leggyakrabban kiterjedt Erb-féle (C5-C6) bénulásban betegedtek meg, rendszerint az extraluminalis részleges vagy teljes idegszakadás miatt. Társuló sérülések gyakoriak: kulcscsont vagy felkarcsonttörés egyaránt előfordul. A teljes bénulás kizárólag fejvégű, a perzisztáló phrenicus bénulás viszont medencevégű születés után gyakoribb. Kérdés, hogy az asphyxiát a születési nehézség vagy az idegsérülés okozta izom hypotonia idézte-e elő. A fejvégű csoportban a makroszómia gyakorisága magyarázza a váll dystocia előfordulását.

A fej és a test megszületése közti átlagos idő 24,2 másodperc. A fej és a test megszületése közti 60 másodperces intervallum elhúzódónak tekinthető. A váll dystocia csoport meghatározása a prolongált fej-test világrajövetel és/vagy a manőverek szükségességén alapul. Spong és mtsai (1955) javasolták a prolongált 60 másodpercen túli fej-test világrajövetel és/vagy a szülészeti manőver segítségének igénybevételét. Iffy (1993B) szerint a Nagy-Britanniában honos konzervatív szülésvezetés a legeredményesebb: a fej megszületése után a következő kontrakcióig várni, amelynek hatására 3 percen belül a vállak és törzs megszületik. Ilyen módon 12 év alatt egyetlen váll dystociát követő magzati károsodás sem következett be, csupán a következő priódusban, amikor ettől a principiumtól eltértek (Iffy 1993B). A váll dystocia diagnózisa akkor állapítható meg, ha a fej megszületését követő méhkontrakciót nem követi a vállak megszületése (Iffy 1993B). Ebből következik, hogy a megfelelő terhesgondozással és szülés alatti kezeléssel sok plexus brachialis sérülés megelőzhető (Jakobovits, Iffy 1996).

Az a 4 évtizeddel ezelőtti elv, hogy a magzat 4500 g feletti becsült súly esetén császármetszést végezzünk a sectiok gyakoriságát az akkori 8,5%-ról 12,5%-ra emelte volna (Parks, Ziel 1978). Azért, hogy egy váll dystociát megelőzzünk további 16 császármetszést kell végezni. Martius (1995) szerint még exakt fotometriás meghatározás alapján is szükségtelen a profilaktikus császármetszés egy váll dystocia megelőzésére. Több szerző felhívta a figyelmet arra, hogy ha a nagyobb magzatok váll dystociáját mindenképpen meg szeretnénk előzni hány császármetszsést kellene szükségtelenül végezni, figyelembe véve a plexus brachialis károsodás 0,5–3,0 ezrelékes gyakoriságát és ehhez viszonyítva a nagy magzatok sokkal gyakoribbak (Baskett. Allen 1995; Geary és mtsai 1995). Svájci adatok azt mutatták, hogy az elektív császármetszések végzése a 4500 g-os és e feletti magzatok esetén a perinatalis halálozás rizikóját majdnem harmadára csökkentette, szemben a hüvelyi operatív szülésekkel (0,32% versus 0,87%). A makroszom újszülöttek kulcscsonttörése és paresise csak hüvelyi szülés után fordult elő ((Bleichenbacher és Haenel 1995). Megemlítjük még, hogy az utolsó évtizedekben a császármetszések végzésének liberalizálódása ellenére a veleszületett plexus brachialis károsodások előfordulása nem csökkent (Jennett és mtsai 1992; Yilmez és mtsai 1999).

A váll dystociát szülés előtt nem lehet előre jelezni sem megelőzni és nem tekinthető orvosi műhibának az előfordulása (ACOG Pract Bull. 2002; Geary és mtsai 1885; Parks, Ziel 1987). McFarland és mtsai (1995) szerint a klinikai abnormalitások nem adnak előrejelzést a későbbi váll dystocia kifejlődésére és hangsúlyozzák a dystocia előre meg nem jósolhatóságát. A makroszómiát egyébként még szonográfiával is nehéz bizonyítani. Egy 4500 g-os magzat esetén a hibahatár 3825 és 5175 g között van (Levine és mtsai 1992). Iffy (1993A) szerint a váll dystocia gyanítható 90 kg-ot meghaladó anyai testsúly és/vagy 13,5 kg-nál nagyobb terhesség alatti testsúlygyarapodás esetén. Az Erb-féle bénulás mintegy ¾ része a 4000 g-osnál súlyosabb magzatokkal kapcsolatosan fordult elő (Baskett, Allen 1885; Iffy és mtsai 1994).

Újabban egyre több a bizonyítéka annak, hogy a plexus brachialis károsodás már a méhen belül is keletkezhet. Kevesen figyeltek fel arra, hogy a plexus brachialis károsodás születési trauma nélkül is bekövetkezhet. A neurológiai irodalomban leírtak alapján majdnem bizonyos, hogy vannak a méhen belül kezdődő plexus brachialis sérülések (Koenigsberger 1980; Dunn, Engle 1985). Az Erb-féle bénulás spontán, hüvelyi szülésnél, esetleg gyorsan lezajló születésnél váll dystocia nélkül is bekövetkezhet. Jennett és mtsai (1992) szerint a plexus brachialis károsodást nem kell prima faciei a szülési folyamat bizonyítékának tekinteni, az lehet méhen belüli maladapatio következménye is. A plexus brachialis károsodás születési trauma nélkül is megtörténhet, mint az arcideg, az izolált nervus pherenicus és radialis bénulás (Volpe 1987). A plexus brachialis sérülés előfordul mind kompresszió, mind húzás hatására A méhen belüli kezdet gyanítható, ha a szülés közben nem volt dystocia, a szülés nem húzódott el, nem volt szükség semmiféle beavatkozásra, illetve manőverre. Beller (2000) szerint a plexus bénulások közel 40%-ában, Gonik és mtsai (1991) szerint 71%-ban nem volt dystocia.

A méhen belüli keletkezés oka lehet a magzat számára térszűkítő folyamat: kétszarvú méh, nagy makroszóm magzat. Előfordulhat a makroszóm magzat váll dystociája a plexus brachialis károsodása után következett be. Ezt a jelenlegi módszerek közül az elektromyografiás vizsgálattal lehet bizonyítani, ami a károsodás után csak 14 nappal válik abnormálissá (Ubache és mtsai 1995). Tehát ha 14 napnál fiatalabb újszülöttben abnormális a lelet, akkor biztosra vehető, hogy a károsodás méhen belül keletkezett.

Jennett és mtsai (1992) anyagában a plexus brachialis károsodás 46%-ban társult váll dystociával és 54%-ban nem. Hardy (1981) 36 plexus brachialis károsodás esetet elemezett és ezek közül váll dystociája csak 10-nek (27,8%) volt. A többi esetben (72,2%) a hűdés dystociához nem társult. Tökéletesen nem gyógyultak azok, akiknek 13 hónapos korukban még tüneteik voltak és 2 éves kor után további javulás nem volt. Ebből az következik, hogy ha az első életév végéig nincs javulás, akkor már gyógyulás nem is remélhető. Ha a biceps 3 hónapos korig spontán nem gyógyul az a szülészeti brachialis károsodás rekonstrukciójára képez javallatot. Ubache és mtsai (1995) betegei a műtét idejében 2-29 hónaposak voltak, az átlag 7 hónap volt.

A fenti vizsgálatok alapján a plexus brachialis károsodás az esetek kevesebb mint a felében hozható bizonyíthatóan kapcsolatba a váll dystociával, illetve a makroszómia szülészeti szövődményeivel. Az elmondottak alapján talán még az a feltételezés is megkockáztatható, hogy a dystocia jelentős mértékben a szülész temperamentumának, durvább fogalmazásban a szülész türelmetlenségének következménye. Itt említjük meg. hogy sem a McRoberts, sem a Woods manőver során az asszisztensnek csupán a symphysis felett szabad expressziót alkalmaznia. A méhtestre gyakorolt Kristeller-féle expresszió szigorúan tilos, mert annak következménye az anya shockos állapota lehet. Utóbbi pedig újabb vádpont lehet az orvos ellen. A magzat fejének megszületése után a korai ki- és lefelé húzást kerülni kell, amiből az következik, hogy a szonográfia hasznos, de nem csalhatatlan eszköz a makroszóm magzatok kimutatásában. A makroszómiának ha van az esetek jelentős számában és mértékben antenatalis eredetű és a méhen belüli nyomással lehet összefüggésben. A szonográfiás vizsgálat számos esetben segíthet a makroszóm magzat, de nem a dystocia előrejelzésében. A jelenlegi technikai ellátottságunk a méhben keletkezett plexus brachialis sérülést legfeljebb sejtetheti velünk. A megelőzésre alig van lehetőségünk és ezekre még ma is úgy tekinthetünk, mint „sorscsapásra” („act of God, which can hardly be prevented”). Lehetséges azonban, hogy ezeknek is vannak szonográfiás jelei pl. felcsapódott kar stb. Iffy (1993A) szerint van remény az ilyen fajta magzati sérülések jelentős csökkentésére a császármetszések lényeges gyakoribbá tétele nélkül. A fentieket végig gondolva azonban még mindig kérdéses marad, hogy mikor kezdődött a károsodás és a terminus előtt mikor kell a magzatot világrahozni, hogy a plexus brachialis károsodását megelőzzük. Ez sem a jelenlegi szonográfiás tünetekből, sem a fentebb említett gyanújelekből nem derül ki.

Végül megemlítjük, hogy az általánosan elfogadott nézettel ellentétben a károsodások nem korlátozódnak csupán a brachialis plexus sérüléseire (Iffy és mtsai 1994). A gyermekek 25%-a hypoxiás agykárosodásban és 6%-a traumás agysérülésben szenved. Statisztikailag szignifikáns összefüggés van az alacsony Apgar-értékek és a hypoxiás agykárosodások között.

Tünetek: ismétlődő hányás, aluszékonyság. Egy-két évvel később görcsrohamok. Koponyatörés az anyai promontorium, symphysis, a spina ossis ischii, vagy a fogó kanalának nyomása következtében állhat elő. A magzat feje ha az anya medencéjébe rögzült, a gerincoszlop hyperextendált és a húzás iránya a gerinc hossztengelyétől eltérő, törés következhet be. A koponyatörések többnyire vonalasak, a falcsontokon fordulnak elő vagy horpadásnál un. asztalteniszlabda típusú törések. Koponyatörésre kell gyanakodni minden cephalhaematoma vagy subarachnoidalis vérzésnél, mert társulásuk előfordulhat (Temesvári és mtsai 2007; Hughes és mtsai 1999). A vonalas törés specifikus kezelést nem igényel. A horpadásos sérülésnél emlőpumpát és vákuum szívót is használtak már (Pollak és mtsai 1999). A koponyacsontok horpadása rendszerint nem nagy fokú és többnyire spontán gyógyul, nyomot nem hagy. Cephalhaematoma, koponyatörés és intracranialis vérzés tökéletesen normális szülésnél is előfordulhat (Drife 1998; Heise és mtsai 1996).

Viszonylag gyakran (0,9–6%-ban) fordul elő (Beall, Ross 2001; Chez és mtsai 1994; Flamm és mtsai 2004; Gitsch és Schatten 1987; Ohel és mtsai 1993). Kizárólag hüvelyi szüléseknél és kihordott magzatok esetén következik be. Perinatalis tényező nem mutatható ki, aminek megváltoztatásával a clavi culatörés elkerülhető lenne (Chez és mtsai 1994; Ohel és mtsai 1994). Mások szerint a nagyobb súlyú makroszóm és hosszabb magzatokal, primiparákkal és operatív hüvelyi szülésekkel kapcsolatosan gyakoribb (Brown és mtsai 1994; Gitsch és Schatten 1987). A kulcscsonttörést szenvedett újszülöttek között több a fiú mint a lány: az átlagos nemi megoszláshoz viszonyítva is (Gitsch és Schatten). Beall és Ross (2001) tapasztalatai szerint kulcscsonttörésnél a méhben meconium ürítés inkább fordul elő, de hosszú kitolási szak esetén műtétes hüvelyi szülésnél, vagy dystociánál kevésbé következik be.

Tünetek. A clavicula fractura tünetei szegényesek: passzív mozgatásra az újszülött fájdalmat jelez (felsír). Az elmozdításra krepitáció és lágyrész duzzanat figyelhető meg. A Moro-reflex kimaradhat.

Kezelést sem törés, sem a callusképződés nem igényel. Ez az elkerülhetetlen esemény maradandó következmény nélkül gyógyul és nem jelenti a szülészeti ellátás hiányosságát (Beall és Ross 2001). A kulcsonttöréssel kapcsolatban nagyobb gyakorisággal fordul elő az alacsonyabb Apgar-érték és az abnormálisan progrediáló szülés (Ohel és mtsai 1994). Az esetek 92%-ában látszólag normális szövődménymentes születéseknél fordul elő (Hamm és mtsai 2004).

A hosszú csöves csontok epiphysisének leválása az erősebb húzásnál fordulhat elő. Röntgennel nehéz megállapítani. Ultrahanggal már sikerült a proximális femur epiphysis traumás szeparálódását diagnosztizálni és a maradandó coxa vara (a combnyak lefelé görbülés) deformitást megelőzni (Diaz és Hedlund 1991).

A hosszú csöves csontok sérülése ritkábban következik be. Előfordulhat a felcsapódott karok kifejtése közben a felső végtag, vagy fordítás közben az alsó végtag törése. A hosszú csöves csontok törését figyelték meg medencevégű fekvés és kissúlyú magzat császármetszéses születése után (Nadas és mtsai 1994). A császármetszések nagymérvű felszaporodása óta azonban a heroikus hüvelyi beavatkozások előfordulása drámaian csökkent.

Tünetek: fájdalomjelzés (mozgatásra felsír), az elmozdításra krepitáció és lágyrész duzzanat figyelhető meg.