A mezőgazdaság fejlődésében és az élelmezés javulásában talán a fentieknél is fontosabb szerepet játszottak az új tengerentúli növények – mindenekelőtt a burgonya és a kukorica elterjedése a 18. században. Ezek a növények már a 16. századtól ismertek voltak, de az emberek idegenkedtek tőlük. Az általánosan elfogadott nézet szerint csak az éhezés képes kikényszeríteni, hogy az európaiak változtassanak étkezési szokásaikon. Kérdés persze, hogy a sok 16. századi és még több 17. századi éhínség miért nem volt elegendő ehhez. Miért csak a 18. században következett be az áttörés, a burgonya és a kukorica elterjedése széles körben? Ennek oka lehetett az is, hogy a hagyományos kultúrákban élők általában félnek az ismeretlen élelmiszerek kipróbálásától, nagyon nehezen változtatnak az étkezési szokásaikon. Abban pedig, hogy ez végül mégis megtörtént, szerepet játszott a felvilágosodás, az agrárirodalom is. Számos szakmunka jelent meg, amelyek azt taglalták, hogyan lehet véget vetni az éhínségeknek, és ennek kapcsán a tengerentúli növényeket is népszerűsítették. Az újonnan alakult tudományos akadémiák felkarolták ezeket a törekvéseket. Mindennek hatására pedig a kormányzatok és a földesurak gyakran hatalmi szóval ösztönözték – vagy egyenesen kényszerítették – a parasztokat az új élelmiszerek termesztésére. Magyarországon Mária Terézia és később II. József Észak-Magyarország éhínség sújtotta vidékein ingyen osztott vetőgumót, és a burgonyatermelőknek sokáig adót sem kellett fizetniük. Ezek a törekvések azonban nem értek volna sokat, ha a 18. században már nem éheztek volna az emberek.