Az első repterek erre a célra kijelölt mezők voltak szélzászlókkal, majd fából épített hangárokkal. Később az éjszakai leszállás megkönnyítésére petróleumos rongyokkal tömött vödröket gyújtottak meg a „leszállópályák” mentén. Ezeket az 1920-as években váltották fel a villanyreflektorok. A londoni repülőtéren például 1939-ben már szép fogadóépület állt, de még ekkor sem volt épített felszállópályája, csak az épület előterét burkolták betonnal. A húszas évektől irányítótornyokat emeltek, és ezeket rádióadóval szerelték fel. 1925-től jelentek meg a repülőtereken a forgó antennák, amelyek morzejeleket továbbítottak a gépeknek. Ekkortól lehetett kizárólag a műszerekre hagyatkozva repülni. Korábban a pilóta a földi tereptárgyakat kémlelte, és nagy bajban volt, ha a felhőzet vagy a szürkület megakadályozta ebben. A második világháború idején az amerikaiak vezették be a műszeres leszállórendszert, és jelölték ki a légifolyosókat. Most már a köd sem volt akadálya a leszállásnak. A repülés egyre biztonságosabb és kényelmesebb lett. Bár az 1970-es évek vagy 2001. szeptember 11. terrorakciói fokozták a repülés kockázatát, a légi utazásra vállalkozók számát hosszabb távon nem vetették vissza.