A gátak elkészülte után kezdték alapozni a pilléreket. „Minden nyirkos és hideg, nyomasztó és piszkos volt ilyen mélységben a víz felszíne alatt” – írta Adam Clark az apjának arról, hogy milyen körülmények között kellett nagy sietve megépíteni azt az újfajta alapozást, amelyet ő maga talált ki, hogy végül két nappal egy nagy áradás előtt befejezzék. A budai pillér alatt mélyebb a meder, a pestinél pedig néhány méterrel magasabb, mintegy 60 méter, ami egy tizenöt emeletes ház magasságának felel meg – csakhogy ennek „három szintje” a víz alatt ázott. A korabeli Pesten nemigen készült ehhez fogható építmény, még száraz talajon sem. 1847 márciusától kezdték szerelni a láncokat, és alig két héttel az 1848-as pesti forradalmat követően már fel is húzták a helyére az elsőt, majd három hónapon belül további tízet. (A híd északi és déli oldalán is két-két lánc függeszkedik, közvetlenül egymás alatt, így a három nyílást összesen tizenkét lánc íveli át.) Az utolsó júliusban, emelés közben visszaesett – összetörve az alatta húzódó hajóhidat, és a vízbe sodorva a lent izguló Széchenyit is. A szabadságharc idején pedig több robbantási és rongálási kísérlet pusztította a hidat, de mindezek ellenére 1849 novemberére végül készen állt a nagy mű, és elkezdtek csordogálni a bevételek is.