A római költészet legrégibb emlékei Róma vallási életéhez kötődnek: kultikus cselekményt kísérő imák, papi testületek könyörgései és énekei. E rítusok és papi testületek forrásaink szerint már a királyok korában léteztek, vagy éppen akkor vezették be őket. Livius szerint Servius Tullius vezette be a census, a vagyonbecslés római szokását, amelynek befejeztével a Mars-mezőn a lustratio szertartása keretében megtisztította a népet: „Mihelyt ott mind felsorakoztak, disznó-, juh- és bikaáldozat bemutatásával tisztította meg őket bűneiktől, s ekként befejezvén a »lustrum« tisztító ünnepét, így nevezte el a vagyonbecslést is, mivelhogy ezzel ért véget.” (Livius 1, 44, 1–2. fordította Kis Ferencné.) Jellemző az ősi rómaiak legfőbb tevékenységére, az állattenyésztésre és a földművelésre, hogy éppen juhot, malacot és bikát áldoznak fel. Az ősi indoeurópaiak ugyanis a Védák tanúsága szerint lovakat áldoztak ünnepélyes alkalmakkor. A lustratio szertartása mindvégig megmaradt a római vallási gyakorlatban. Lényege az ártó hatások eltávolítása, illetve a jószerencse kieszközlése ünnepélyes körmenet és áldozatbemutatás keretében. Különösen fontos volt ez a szertartás a földművesek számára. Cato A földművelésről című munkájában, miután leírja, hogyan kell végezni ezt a szertartást, közli annak az imának a szövegét, amelyet a gazdának ilyenkor el kellett mondani. Minthogy a római szertartásokon a szent szövegeket pontosan, változtatások nélkül kellett elmondani, biztosra vehető, hogy a Cato által közölt szöveg ősi eredetű carmen, amely természetes ritmusa szerint így tagolható: