A „római irodalom” szókapcsolatban a „római” jelző kérdéses, mert például a francia, olasz és angol nyelvterületeken a „latin” terminust használják helyette, a németek viszont következetesen római irodalomról beszélnek. H. J. Rose irodalomtörténetének elején hangsúlyozza, hogy a latin irodalmat kívánja tárgyalni, nem pedig a rómait, mivel maga Róma városa kevés alkotót adott a világnak, de Róma városának nyelve, a sermo urbanus, a latin mindenki számára kötelező irodalmi nyelvvé vált. Ezen érvelés ellenére egyértelműbbnek tűnik a „római” szó használata, mert a „római irodalom” és a „latin irodalom” fogalma nem fedi egymást. A Nyugatrómai Birodalom bukása után (476) a latin nyelv még hosszú ideig használatban maradt: Nagy Károly (768–814) korától a latin nyelv az egyetemes európai irodalom nyelvévé vált, s az maradt több évszázadon keresztül, ám az ezen időszakban keletkezett latin nyelvű művek nem tartoznak a római irodalom tárgykörébe. A római irodalom tehát az az irodalom, amely a Római Birodalmon belül a Róma alapításától (Kr. e. 753) a Nyugatrómai Birodalom bukásáig (Kr. u. 476) vagy mások szerint a longobárd invázióig (Kr. u. 568) tartó évszázadokban keletkezett. A „római” jelző használata mellett szól az az érv is, hogy a római elméleti írók Róma városának nyelvét tekintették normatívnak; vö. Quintilianus: „minden szavunk, hangunk Róma városának tanítványáról árulkodjék, hogy beszédünk tökéletesen rómainak tűnjék, ne pedig római polgárjoggal szerzettnek” (8, 1, 3).