A római irodalom több nép egybeolvadásával és kölcsönhatásával létrejött közösség irodalma, pontosabban szólva: latinok, szabinok, illírek, etruszkok, oscusok, umberek stb. egybeolvadásából kialakult római állam irodalma. A Palatinuson, ahol a hagyomány szerint Kr. e. 753-ban Róma városát alapították, a 10. század körül egy, a halottait elégető törzs települt le, a latinok. Az Esquilinuson pedig egy, a halottait temető törzs, a szabinok leltek otthonra. Pár évszázaddal később e közösség társadalmi életére maradandó hatást gyakoroltak az etruszkok, akiknek fénykora a Kr. e. 7–6. századra tehető. Nagyjából ebben az időben keletkezett az első irodalmi termék, a Római naptár, amely az istenek közös tiszteletében nemcsak e három népet fogta össze, hanem szinte egész Itáliát. Mars isten ünnepe márciusban és októberben, a háborús időszak kezdetén és végén volt; ő volt a latinok harci istene. Quirinus, akit februárban ünnepeltek, a szabinok istenei közé tartozott. Az adatok hiánya miatt homályos Angerona istennő alakja, de feltételezhető, hogy etruszk eredetű. Az idősebb Plinius szerint „bekötött szájjal” ábrázolták (3, 65), Macrobius pedig hangsúlyozza, hogy „ujját a szájához emelve csendre int” (Sat. 3, 9, 4). Ünnepét decemberben tartották. Az áprilisban ünnepelt Ceres a görög Démétér megtestesítője, Liber pedig, akinek ünnepe márciusban volt, a görög Dionysosé. Ez azt jelenti, hogy a görög hatás – feltehetőleg etruszk közvetítéssel – igen korán elérte Rómát. Tehát a legrégibb római szellemi alkotásban, a Naptárban már fölismerhetők latin, szabin, etruszk és görög elemek, azaz sajátos vonása az összetettség. Ez az összetett jelleg a római irodalom egészében fellelhető. „A római irodalom akkor születik meg, amikor Róma egész Itália irodalmi lehetőségeit magában tudja összegyűjteni.” (Kerényi K. 1932, 82)