A rómaiak által Pannóniában és Dáciában kőlapokkal kiépített (hadi) úthálózat csak rövid epizódnak bizonyult a Kárpát-medence közlekedésében. Bő másfél ezer évig térségünk teljesen nélkülözni volt kénytelen az épített utakat. Kizárólag – az időjárási viszonyoktól erősen befolyásolt – csapásokon, földutakon kínlódott a málhás állatokkal és (néhány mázsányi szállítmányra kapacitált) fogatolt járművekkel történt közlekedés. Kövezett utak építése egészen rövid hegyvidéki szakaszokon a 19. század elején kezdődött meg, de még a szabadságharc idején is összesen csak néhány száz km-t tett ki a dunántúli, észak-magyarországi, erdélyi és szlavóniai kőlelőhelyek közelében kiépített szakaszok hossza. A 19. század második felében és a 20. század elején a vasúthálózat oly mértékben igénybe vette a pénzforrásokat, hogy az úthálózatra kevés pénz jutott, ezért kiépítése csak nagyon vontatottan haladt előre. A vasutakkal egy irányban haladó, Budapesten összefutó állami kezelésű főutak egészen az autókorszakig diszfunkcionálisnak bizonyultak, mivel a jóval gyorsabb és olcsóbb vasúti személy- és áruszállítás miatt csak szakaszos „láncközlekedés” folyt rajtuk (Erdősi 2002). A hiányzó transzverzális vasutak helyettesítése érdekében a 20. század elejétől néhány, szinte az egész Kárpát-medencét átszelő állami főút épült Baja–Csongrád–Gyula–Erdőhegy, majd Dunaföldvár–Debrecen–Máramarossziget és Berettyóújfalu–Békéscsaba–Orosháza között (Hanzély 1960). E transzverzális főutak forgalmának viszont már jelentős részét a távolsági/interregionális viszonylatúak tették ki.