Vajon miért vitt érvelésünk ilyen látványosan tévútra? Hiszen úgy tűnik, ugyanúgy okoskodtunk, mint amikor arról győztük meg magunkat, hogy a hétköznapi fizikai rendszerek fejlődését túlnyomó valószínűséggel a második törvény irányítja. A hiba ott érhető tetten a gondolatmenetben, amikor feltételeztük, hogy a fejlődés „véletlenszerűnek” tekinthető a szemcsésített térrészek tekintetében. Kimondtuk persze, hogy szó sincs itt teljes véletlenszerűségről, hiszen a rendszer viselkedését a (newtoni) dinamikai törvények irányítják. Azonban azt feltételeztük, hogy e dinamikai viselkedést nem befolyásolják e szemcsésített térrészek, és ez a feltétel elfogadhatónak tűnt a jövőbeli fejlődést tekintve. Ha azonban a múltbeli fejlődést tekintjük, nyilvánvalóan nem áll fenn ez a helyzet. Ott van például a tojás múltbeli fejlődéséből eredő hatás, mely szerint – ha az idő megfordított irányából szemléljük – eredeti, ripityára tört állapotából valószínűtlen, azonban dinamikailag helyes úton végül eléri azt a hihetetlenül valószínűtlen állapotot, hogy ott áll az asztal szélén. Ha ilyen viselkedést tapasztalnánk a jövő irányába, a teleológia vagy a mágia valamilyen elképzelhetetlen megjelenésére gyanakodnánk. No de miért tartunk elfogadhatónak egy ilyen nyilvánvalóan behatárolt viselkedést a múlt felé nézve, és tudományos értelemben elvetendőnek a jövő felé tekintve?