Ha a XVI. századi magyar énekköltés és a hozzá kapcsolódó dallamok élettanának titkait fel akarjuk tárni, magából a korból, a kor műveltségi és társadalmi viszonyaiból, irodalmának formáiból és tematikájából kell kiindulnunk. Minden jelenséget jellegzetes magyar vetületében szemlélve, figyelemmel kell kísérnünk az egykorú Európát mozgató történelmi erőket és művelődési tényezőket, különös figyelemmel azokra a nemcsak földrajzi, hanem kulturális kapcsolódási pontokra, amelyeken keresztül a magyarság érintkezésben állott vagy érintkezésbe kerülhetett más népekkel. Ezek a kapcsolatok, akár régebbiek és folyamatosak, akár frissek, akár irodalmiak, akár szóbeliségben közvetítettek, akár átvétel, akár átadás formájában jelentkeznek, egyformán figyelemre méltók. Mivel az érintkezés, ha nem is mindegyik fél részéről egyforma mértékben, de kölcsönös szokott lenni, fel kell tételeznünk az érintkezési pontokon bizonyos magyar átsugárzást is, amint azt egyebek között népzenénknek a szomszéd népek népzenéjére gyakorolt kétségtelen hatásaiban is szemlélhetjük. Az is nyilvánvaló, hogy az átvevő az átvett anyagot igyekszik beépíteni a maga életébe: megemészti, feldolgozza, átalakítja. Mennél „emészthetőbb” az átvétel útján megszerzett műveltségi anyag, főként művészi kifejezésforma, annál hajlékonyabban alakul át, sokszor olyan mértékig, hogy jövevény volta végül már szinte fel sem ismerhető; mindenesetre nem feltűnő. Ezzel ellentétben: mennél idegenebb, eltérőbb elvű vagy szerkezetű, tehát mennél nehezebben emészthető az idegen anyag, annál kevésbé életképes új környezetében. Ha valamilyen külső ok (pl. hosszú időn át tartó kötelező egyházi gyakorlat) következtében nem is merül feledésbe, idegen voltára jellemző alakját megtartja, de nem mutat termőképességet, variánsképződésre nem ösztönöz.