Az észből és a hitből származó felismerések összhangját az enciklika az egész keresztény hagyomány szellemében azzal alapozza meg, hogy a teremtő Isten és az üdvtörténet Istene egy és ugyanaz az Isten. „Egy és ugyanaz az Isten, aki a dolgok természetes rendjének érthetőségét és értelmes voltát – melyre a tudós nyugodtan ráhagyatkozhat – megalapozza és biztosítja, aki a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjaként nyilatkoztatta ki magát” (34). A következőkben az enciklika rámutat arra a történelmileg is nagyon fontos tényre, hogy a keresztény igehirdetés, amikor Palesztinából kiindulva belépett a görög-római világ hellenista kultúrájába, akkor a filozófia segítségét vette igénybe ahhoz, hogy a politeizmussal, a sokistenhittel szemben az egyetlen igaz Isten hitét megalapozza. Ebben persze nem úgy járt el, hogy az akkori filozófiai iskolák tanításából mindent átvett volna. Az azonban tény, hogy főképpen a platóni filozófia recepciója nagyon jelentős volt a 2. század elejétől kezdve. Mivel azonban a platóni, de egyben az egész ókori filozófia nem ismerte a teremtés fogalmát, ezt a zsidó hagyományból vették át. Ennek a beépítése a platóni filozófiába azonban nem jelentett törést, ez harmonikusan beilleszkedett egy ilyen értelemben „kijavított” platóni filozófiába. A teremtés fogalmának beépítése a filozófiai gondolkodásba egyben az anyagról vallott ókori filozófiai felfogás korrekcióját is jelentette. Az anyag mint Isten teremtménye nem a rossz elve, ezért a test feltámadása benne van Isten üdvözítő tervében.