Ezzel programszerűen meg is határoztuk a metafizika feladatát. A következő lépés már csak az lehet, hogy végre is hajtjuk ezt a programot, vagyis hogy megmutatjuk: a metafizika valóban lehetséges. De valaminek a lehetőségét csak úgy lehet meggyőzően igazolni, hogy megmutatjuk: ez a valami csakugyan létezik. Igazolnunk kell tehát, hogy csakugyan létezik metafizika, ez pedig akkor létezik, ha vannak igaz metafizikai kijelentések. Vagyis ki kell mutatnunk: vannak olyan kijelentések, amelyeket komolyan nem lehet tagadni, és amelyeknek az igazságát nem lehet sem a bennük szereplő fogalmakból levezetni, sem egyedi megfigyelésekkel ellenőrizni. Más szóval: fel kell tárni, hogy vannak a valóságra vonatkozóan olyan kijelentések, amelyek nemcsak ténylegesen, hanem minden körülmények között, azaz szükségszerűen igazak. E célból felhozunk néhány példát. Először, a korai neopozitivizmus azt állította: igaz kijelentéseket csak arról tehetünk, ami vagy az alkalmazott fogalmak logikai elemzésével vagy az empirikus-tudományos módszerrel ellenőrizhető. De magának ennek a kijelentésnek az igazsága nem ellenőrizhető sem logikai elemzéssel, sem az empirikus-tudományos módszerrel. Ez a kijelentés tehát ellentmondáshoz vezet, azaz: a kijelentésben hallgatólagosan feltételezi, sőt önkéntelenül kifejezésre is juttatja, hogy van legalább egy igaz kijelentés, amely nem igazolható sem logikai elemzéssel, sem az empirikus-tudományos módszerrel. Másodszor, Kant azt állította: a „magában való dolog” vagy a valóság, úgy, ahogy van, elvileg megismerhetetlen, legalábbis olyan tudás számára, amely méltó erre a névre. Ámde ebben a kijelentésben tulajdonképpen szó esik a „magában való dologról” és így kifejezésre jut valamilyen tudás annak létére vonatkozólag. Ebből már ki is derül, hogy magának a valóságnak a megismerhetetlensége, amelyet e kijelentés kifejezetten állít, semmiképpen sem lehet feltétlen, azaz maga a valóság nem lehet teljesen elérhetetlen a tudás számára.