A metafizikának mindig is fontos feladata volt a valóság feltétlen dimenziójának feltárása. Minthogy azonban a valóság e dimenziójának megközelítése ma még nagyobb akadályokba ütközik, mint más korokban, ezért ma egyenesen meg kell követelnünk a metafizikától a valóság metafizikai síkjának megmutatását. De a metafizika – ellentétben a szemlélődő elmélyüléssel, amely nem nyelvi eszközökkel nyitja meg az abszolútumhoz vezető utat – mindig érveken és ellenérveken keresztül, az argumentálásba bocsátkozó beszéd által vezet az abszolútumhoz. A metafizikának tehát meg kell mutatnia, hogy az ember tud, és miként tud érthetően beszélni a valóság metafizikai dimenziójáról. A metafizikai kijelentések megpróbálják témaszerűen kifejezni azt, amit a nyelv mindig csak in obliquo fejez ki, amire mindig csak utal. Ennélfogva a metafizika sohasem használhat olyan nyelvet, amely súlyt helyez tárgyának egyértelmű leírására, hanem csak olyan nyelvet, amely utal a nem egyértelműen leírható valóságra. Ehhez két nyelvi lehetőség áll rendelkezésére: egyrészt az analógia, másrészt a „dialektikus” beszédmód, amely állítást és tagadást kapcsol össze, és ily módon irányul arra, ami fölötte áll a fogalmiságnak. E két nyelvi eszköz közös gyökere az, hogy a nyelv már eleve mindig többet mond, már eleve mindig többet fejez ki, mint ami az egyértelmű technikai racionalitás mércéi szerint benne foglaltatik. A nyelvnek ezt a tulajdonságát sem veszik kellőképpen figyelembe azok, akik elutasítják a metafizikát. Próbáljuk meg konkrét példán szemléltetni ezt a dolgot! Amikor az előbb a valóság második síkjáról beszéltünk, senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, hogy hány méter távolság van a két sík között. Azaz önkéntelenül nem térbeli értelemben vettük a térbeli viszonyt megjelölő „mögött” kifejezést. De hogyan volt ez lehetséges ebben az esetben, és miként lehetséges ez számtalan más esetben? Hogyan megy végbe – mégpedig teljesen spontánul – a nyelvi kifejezések analóg alkalmazása? Ennek oka csak az lehet, hogy magán a nyelv természetén alapul a tartalmas nyelvi kifejezések analóg alkalmazása, hogy tehát ez az elsődleges, mellyel szemben a szavak egyértelmű, egzakt módon szabályozott használata, amely az értelmi megismerésnek felel meg, mindig csak másodlagos és levezetett dolog lehet. Semmiképpen sem hagyhatjuk figyelmen kívül a tartalmas valóságmozzanatokat megadó kifejezéseknek azt a képességét, hogy többet jelölnek meg, mint ami empirikus módon ellenőrizhető. Nemcsak az állító mondatoknak e mondatokkal együtt állított igazsága utal a valóság metafizikai dimenziójára, hanem a nyelv eredendő szimbólumteremtő képessége is. Ami a nyelvi kifejezések analóg alkalmazásánál többnyire spontánul történik, nevezetesen, hogy az érzéki világban gyökerező eredeti szójelentést átviszik arra, ami nem észlelhető: ezt az átvitelt határozottabb módszertani tudatossággal alkalmazzák a dialektikus beszédmódban. A dialektikus kijelentés ugyanis olyan meghatározásokat fog össze, amelyek – ha teljesen egyértelműen akarjuk megadni őket – kölcsönösen kizárják egymást. A dialektikus kijelentés ezzel olyan tudásra utal, amely tökéletesen egyértelműen sohasem fogalmazható meg, de éppen ezért már nem is modellszerű, hanem a valósággal mint olyannal megegyező tudás. Hogy mit értünk ezen, azt a legegyszerűbben példákkal világíthatjuk meg. E példákat a filozófiai istentanból vesszük, amely szerves része a metafizikának és amelyben hosszú hagyománya van a dialektikus kijelentéseknek. E hagyomány egyetlen fogyatékossága, hogy (Nikolaus Cusanustól és Hegeltől eltekintve) túl kevéssé volt tudatában annak, hogy nemcsak akkor kell dialektikus kijelentésekkel élnünk, amikor Istenről beszélünk, hanem szükségképpen mindannyiszor, valahányszor a metafizika dimenzióját akarjuk kifejezni. Íme az ígért példák: joggal mondjuk, hogy „Isten változatlan”. De ha helyesen akarjuk érteni ezt a kijelentést, rögtön hozzá kell tennünk: „Isten nem változatlan”. Isten ugyanis nem változatlan úgy, ahogy változatlanok a merev, élettelen dolgok, hiszen Ő az aktivitás teljessége. Vagy egy másik példa: „Isten mindenütt jelen van”. Ez a kijelentés is tökéletesen helyes, feltéve, hogy helyesen értelmezik. Ám, hogy helyesen értsük, ahhoz a következőképpen kell magyaráznunk: „Isten sehol sincsen”. Azaz Isten sehol sincs úgy jelen, ahogy a térbeli dolgok egymáshoz való viszonyukban jelen vannak. Itt természetesen azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy a jelenlétet a térbeli dolgokhoz való térbeli vonatkozással definiáltuk. Ha pedig elvonatkoztatunk ettől, akkor a jelenlétből semmi sem marad. Erre az ellenvetésre csak azzal válaszolhatunk, hogy megmutatjuk: valamilyen nem térbeli jelenlét feltételezése szükségszerű. Aki ugyanis tagadja mindenfajta nem térbeli jelenlét lehetőségét, az saját tagadásának lehetőségi feltételeként eleve fel is tételezi. Mert minden igaznak állított kijelentés olyan gondolkodási aktusnak a kifejezése, amelyben azonosítunk különböző gondolati tartalmakat. A gondolkodás mindig szintézis, különbözők azonosítása. Ha nem léteznék az egyiknek a másik vonatkozásában fennálló nem térbeli jelenléte, akkor sohasem beszélhetnénk valódi egyesítésről, a különbözők azonosságáról, akkor a különbözők megmaradnának egymással legfeljebb érintkezőknek, de sohasem esnének egybe. Akkor viszont nem volna gondolkodás és megértés, mert nem volna ítélet.