Vizsgáljuk meg az okság elvének az előbb már idézet tamási meghatározását: „semmi sem megy át a lehetőség állapotából a ténylegesség állapotába anélkül, hogy valamely létező, mely ezt a ténylegességet birtokolja, ne hatna rá”. Ez a meghatározás feltételezi az arisztotelészi „dünamisz” – „energeia”- (tamási megfogalmazásban: „actus” – „potentia”-) tant. Ennek a lényege, hogy Arisztotelész és Tamás a változás problémájának megoldása céljából a véges létezőben megkülönböztették a „lehetőség szerinti létezés” („dünamisz” – „potentia”) és a „ténylegesség szerinti létezés” („energeia” – „actus”) szempontját, és a változást a lehetőség szerinti létezésből a ténylegességi létezésbe való átmenetként írták le. Az tehát, ami előzőleg csak „lehetőség szerint” létezett (az, ami a változás bekövetkezte előtt csak „dünamei on” – „ens potentia” volt), a változás által „ténylegesség szerinti létezővé” („energeia on” – „ens actu”) lesz. Mármost a változásnak ezt az elméletét csak akkor értjük meg igazán, ha megértettük az arisztotelészi „dünamei on” (vagyis a tamási „ens potentia”) fogalmát. Ennek a megértéséhez azonban elengedhetetlen a felismerés: itt dialektikus fogalomról, azaz egészen egyértelműen valójában ki nem fejezhető belátás kifejezésére alkotott fogalomról van szó. Ez ugyanis azt akarja mondani, hogy bizonyos tökéletesség, azaz pozitív tulajdonság (melyet Arisztotelész „dünamis”-nak, Tamás pedig „potentia”-nak nevez), melyre nézve bizonyos létező „a lehetőség állapotában” van, ebben a létezőben a maga kifejezett valósága szerint ugyan nincsen meg, ennek ellenére mégsem hiányzik belőle, hanem valamiképpen mégis megvan. A „potentia” fogalma tehát azt jelöli, ami anélkül hogy meglenne, mégis megvan.