Ismét egy Rahner-idézettel indítom fejtegetéseimet: „Hogy mi a »szellemi«, az az emberi megismerés a priori adata (amely igényel ugyan reflektált, magyarázó értelmezést), és csak ebből kiindulva lehet metafizikailag meghatározni, hogy mit jelent tulajdonképpen az »anyagi«. Sok természettudósnak […] végső soron materialista előítélete az a hiedelem, hogy az ember mindenekelőtt az anyaggal érintkezik, pontosan tudja, mi az anyag, csak utólag, fáradságos és fölöttébb problematikus módon kell felfedeznie még a »szellemet« is, és ezért valójában sohasem tudhatja, hogy nem vezethető-e vissza az anyagra az, amit ezen ért.” Mert a szellemet mint elvileg transzempirikus valóságot saját magunk, azaz énünk nem tárgyi tapasztalatából ismerjük, amely az öntudatosságban, tehát az „önmagunk-számára-való-jelenlétben” áll, és a lehetőségi feltétele minden tudatos és szabad cselekedetünknek, és minden abszolút érvényességet igénylő ismeretünknek, bármilyen tárgyakra vonatkozzanak is ezek. Nem tárgyi tapasztalatról beszéltünk, mert a szó szokásos értelmében nem tárgy az, ami itt közvetlenül megmutatkozik a tárgyakra irányuló tudás közvetítésével, jóllehet nem beszélhetünk róla másképp – hogy egyáltalán témává tegyük –, mintha tárgy volna. Ezért ez könnyen félreérthető, és ekkor vagy úgy bánnak vele, mintha egy tárgy volna más tárgyak között (ez az a Kant által joggal kifogásolt álláspont, amely dolgot csinál a lélekből), vagy kétségbe vonhatják önálló, önmagában megalapozott fennállását, mert nem valamilyen tárgy más tárgyak között (és ez az az álláspont, amelyet a fizikalizmus képvisel). Énünk nem tárgyi tapasztalatával kapcsolatban még a következőket kell meggondolnunk: amikor önmagunkról beszélünk, általában mindenre gondolunk, ami vagyunk; vagyis énünkhöz hozzátartozik a testünk is és minden, ami anyagi valóságként vele együtt jár, tehát szervek, de akkor érzések, állapotok, folyamatok stb. is. Az én ebben a még differenciálatlan értelemben az empirikus én. Egyrészt ez szubjektum, amelynek számára valami van, amelyből valami kiindul, amely vonatkozik valamire, amely maga érez, megért, cselekszik, másrészt objektum is, amelyet az ember észlel, és különböző módokon bánik vele, amelyre az ember mint egy tárgyra vonatkozhat. Meg kell azonban gondolni, hogy ama képességem miatt, hogy reflektáljak magamra, tehát az öntudatom miatt meg tudom magam különböztetni mindentől, ami objektumszerű bennem, mindentől, ami hozzám tartozik ugyan, de úgy, hogy csak bizonyos tekintetben vagyok az. Ez a tény (amellyel ama megfontolások egy vonatkozását részletezzük, amelyeket az imént a fizikalizmussal szembeni ellenvetéseként adtunk elő) arra utal, hogy az empirikus éntől meg kell különböztetni a tiszta vagy transzcendentális ént mint valami ténylegesen fennállót, amely ugyan sohasem objektiválható, sohasem tehető objektummá, de – miként már említettük – a lehetőségi feltétele minden objektív, a valóságot magánvaló létében megragadó ismeretnek. Ez a tiszta én, amelyet meg kell különböztetni, de nem szabad elválasztani az empirikus éntől, az empirikus énnel egységet alkot a különbözőségben, (önmagára vonatkoztatottságának, magánál való létének alapján) anyagi testünknek az önmagában szubszisztáló azonosságmozzanata, a végességben létező szellem. Eszerint a szellem – mivel ő a magához tért, önmaga számára jelenvaló és ezáltal egyáltalán az abszolútum iránt nyitott lét – a voltaképpen szubszisztáló, voltaképpeni szubsztancia.