Amikor valamivel több mint 100 évvel ezelőtt a biológiai fejlődéselmélet Darwin műve nyomán elindult hódító útjára, keresztény gondolkodók részéről igen erős ellenállásba ütközött. Az elutasító magatartás nem volt egészen általános.63 A teológusok túlnyomó többsége mégis meg volt győződve arról, hogy a fejlődéselméletnek legalábbis az emberre való kiterjesztése ellenkezik a Szentírás tanításával, és amellett filozófiailag sem fogadható el. A teológusokat megerősítette elutasító magatartásukban, hogy sok természettudós az evolucionizmust nemcsak mint az élőlények természettudományos származáselméletét, hanem mint az egész világ végső filozófiai magyarázatát tanította, amely feleslegessé teszi a teremtés és ezzel együtt az Isten fogalmát. Így azután kezdetét vette a hosszú, elkeseredett és gyakran nem tárgyilagos vita: „teremtés vagy fejlődés”? Visszatekintve nem nehéz megállapítani, hogy milyen hibákat követtek el mind a két oldalon. Az adott körülmények között azonban aligha kerülhették el ezeket. Csak lassan tisztázódhatott, hogy teremtés és fejlődés nem zárja ki egymást. A teológusok a Szentírás világképe és filozófiai képzésük alapján statikusan gondolkoztak. Ezért az evolucionizmust az isteni okság tagadásával azonosították. A természettudósok viszont helyesen felismerték a világ organikus egységét, és joggal kikeltek a főképp népszerűsítő teológiai munkákban fellelhető vulgáris teremtésfogalom ellen. De gyakran nem vették tekintetbe, hogy a természettudomány módszerének megfelelően a valóságnak csak a funkcionális összefüggésekkel kifejezhető szempontjait képes megragadni, és ennek következtében sohasem nyújthatja a valóság végső magyarázatát. E kérdések megoldása a filozófia feladata: a természettudomány szolgáltathat ugyan anyagot és értékes szempontokat, de a filozófia szerepét nem veheti át. – Erről az időszerű témáról megjelent, jelentősebb írásokat beszéljük most meg.