A koszorúerek vizsgálatát korábban csak az autopszia tette lehetővé, gyarapítva az anatómiai variációkkal, fejlődési rendellenességekkel és koszorúér-betegségekkel kapcsolatos ismereteket. A döntő változás elindítója, Werner Forssmann 1929-ben publikálta a Klinische Wochenschrift hasábjain a kezdetben elutasítást kiváltó, később viszont a kardiológia napjainkig ható változását előidéző metodikai eljárását: a szív katéteres vizsgálatát, amelynek biztonságosságát – jelentős botrányt keltve – önmagán végzett kísérlettel demonstrálta. A módszer kezdetben kutatási eszközként vonult be a köztudatba, majd diagnosztikus módszerként a szívsebészet fejlesztésének is nélkülözhetetlen eszközévé vált. Az első transluminalis angioplasticát Charles T. Dotter végezte 1964-ben perifériás éren, néhány évvel később, 1967-ben pedig René Favarolo hajtotta végre az első, vénás graftot felhasználó coronariaáthidaló műtétet Clevelandben. A szívgyógyászat területén alkalmazott katéterezésnek diagnosztikus eljárásból terápiás beavatkozássá érése Andreas Grüntzig (1. ábra) nevéhez kötődik, aki 1977-ben először közölte a koszorúér-szűkületek ballonkatéteres tágításának metodikáját. Az elkövetkező években rohamosan növekedett az elvégzett ballonos koszorúér-tágítások száma, és az ipar is felmérte a technikában rejlő lehetőségeket: egyre jelentősebb erőforrásokat állítottak a katéterek, vezetődrótok, ballonok, valamint az új metodikák fejlesztésének szolgálatába.