Az 1970–80-as években, amikor ennek az eljárásnak a technikája kiforrott, a szívkatéterezés általánosan elfogadott behatolási helye az arteria femoralis volt. Ennek magyarázata, hogy a kezdeti eszközök igen nagy, 8-9 F átmérőjűek, nehézkesen használhatók voltak, ezért az intervenció sikere szempontjából másodlagos helyre szorult a vascularis szövődmények problémaköre. Bár Lucien Campeau 1989-ben elvégezte az első transradialis szívkatéterezést, az említett akadályok miatt 1993-ig nem került sor transradialis intervencióra. Az a. brachialis alkalmasnak bizonyult ugyan a beavatkozásra, de az intervenciós katéterezés standard behatolási helye – ugyancsak az ér átmérője és az a. femoralisnál gyakoribb szövődmények miatt – sokáig az inguinalis régió maradt. Először Ferdinand Kiemeneij végzett koszorúér-intervenciót a. radialisból 1993-ban [19], majd ezt követő klinikai vizsgálataival bizonyította, hogy nemcsak ballondilatatio, hanem – az akkori stentek nagyobb profilja és kezdetleges kialakítása ellenére – stentimplantáció is lehetséges transradialis behatolás útján. A későbbiekben speciális intervenciós eszközök és technikák – rotablátor, IVUS, thrombusaspirációs eszközök stb. – transradialis alkalmazásáról is jelentek meg közlemények. A heveny szívizominfarktusban végzett primer PCI gyakorlatában sokáig nem honosodott meg a transradialis behatolás, azonban először japán szerzők, majd számos egyéb tanulmány bizonyította, hogy gyakorlott operatőrök számára a transradialis PCI akut körülmények között is biztonsággal kivitelezhető. Mára lényegében minden koszorúér-intervenciós technikáról bebizonyosodott – a komplex retrográd CTO eseteit is beleértve –, hogy a betegek megfelelő kiválasztása esetén az a. radialisból végzett intervenciók sikeraránya nem marad el a femoralis behatolásétól.