Az egykori Duna–Tisza közi futóhomok igen mozgalmas felszínei nyújtanak élőhelyet hazánk fajban leggazdagabb homokpusztai növényzetének. A laza, meszes homokbuckák gyeptársulásaiban gyakoriak a bennszülött, a mediterrán és a keleti pusztai fajok. A sívó homok egyéves gyepeit jellemző vadrozs (Secale sylvestre) és rozsnokfajok mellett az évelő homokpuszta gyepek állományalkotó fajai közül a bennszülött magyar csenkeszt (Festuca vaginata) és a homoki árvalányhajat (Stipa borystenica) említjük meg. Jellemző még a báránypirosító (Alkanna tinctoria), a sivatagi csikófark (Ephedra distachya), a homoki varjúháj (Sedum urvillei), a fehér virágú, illatozó kései szegfű (Dianthus serotinus), a piros virágú tartós szegfű (D. diutinus), a homoki bakszakáll (Tragopogon floccosus), valamint az ősszel virágzó, lila homoki kikerics (Colchicum arenarium). A buckaközökben a talajvíz közelségére utal a rozmaringlevelű fűz (Salix rosmarinifolia) gyakori előfordulása. A homoki gyepekkel mozaikszerűen váltakoznak a nyáras-borókás pusztai cserjések (Junipero-Populetum) ligetes állományai és a Duna–Tisza köze jellegzetes nőszirmos-tölgyesei (Iridi variegatae-Quercetum roboris). A legkedvezőbb adottságú felszíneken a szukcesszió zárótársulásaként a salamonpecsétes-tölgyesek (Polygonato latifolii-Quercetum roboris) állományai fejlődtek ki. Kiterjedésük az eredeti térfoglalásukhoz képest mára igen kicsire zsugorodott. A Duna–Tisza közi homokvidéket számos lefolyástalan mélyedés teszi még változatosabbá, ahol orchideákban gazdag lápok és mocsarak jöttek létre.