A Nyugat-Dunántúl noricumi és praenoricumi területein egyrészt a szubatlanti klímahatás érvényesül, másrészt többnyire savanyú mállástermékeket produkáló talajképző kőzetek uralkodnak. Ezért és a több évszázados erdőhasználat (fenyvesítés, savanyú alomszedés, legeltetés stb.) miatt, savanyú, kilúgozott talajok jöttek létre. E termőhelyi feltételek következtében mezofil mészkerülő lomberdők uralják a területet. Kiterjedésük és jelentőségük kelet felé haladva – a szubatlanti klímahatás csökkenésével és a bázisgazdag talajok térfoglalásával – egyre nő. A társulások legjellegzetesebb fafaja a vitatott őshonosságú szelídgesztenye (Castanea sativa), amely gazdaságilag is fontos eleme a területnek. A mezofil mészkerülő lomberdőket többnyire azokkal a fajokkal lehet jellemezni, amelyek a mészkerülő lomberdőkben és az üde lomberdőkben egyaránt előfordulnak. Ilyen a hölgypáfrány (Athyrium filix-femina), a szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana), az erdei galaj (Galium sylvaticum) és több hölgymálfaj, mint a közönséges, a foltos, a bozontos és a fürtös hölgymál (Hieracium lachenalii, H. maculatum, H. praecurrens, H. racemosum), valamint a pillás perjeszittyó (Luzula pilosa), az árnyékvirág (Majanthemum bifolium), a buglyospáfrány (Phegopteris connectilis) és a nagyvirágú ibolya (Viola riviniana). Az elegyfajok közül az erdeifenyő (Pinus sylvestris) nagy területű megjelenése e társulásokban inkább az erdőgazdálkodásnak köszönhető, szálanként való elegyes előfordulása inkább tekinthető őshonosnak. További jellemző elegyfa a pionír közönséges nyír (Betula pendula), valamint a madárberkenye (Sorbus aucuparia). Az idetartozó társulások állományait a Nyugat-Dunántúlon sok helyen kultúr- vagy félkultúrgesztenyéssé alakították át, amelyeknek a fajkészlete sok kaszálóréti és egyéb gyepfajjal dúsult. Ezen állományok nagyon sok védett növényfajnak adnak otthont, területük azonban az utóbbi évtizedekben – sajnálatos módon – a töredékére csökkent.