A megismerés módozatainak spinozai elemzését rekonstruálva nem véletlenül bolygattuk meg némiképp az eredeti, spinozai sorrendet. Ezzel is azt akartuk ugyanis kifejezésre juttatni, hogy a Spinoza által tárgyalt megismerési módok a rendszerbeli funkciójukat tekintve korántsem egyforma jelentőséggel rendelkeznek. Az
Etika rendszerépítkezése szempontjából kardinális jelentőségű a képzelet és az intuitív tudomány. A képzelet azért, mert – mint az előbbiekben láttuk – szorosan összefügg a véges létezés alapvető feltételével, a véges móduszok kölcsönös ok-okozati összefüggésrendszerével. Az „intuitív tudomány” pedig, ezzel ellentétben, éppen azért, mert független ettől a feltételrendszertől, s így e racionalista filozófiakoncepció alappilléreként mint
a priori jellegű, tökéletes tudás alkalmas az egész rendszer megalapozására.
Az ész megismerési módjának a rendszeren belül nincsen ilyen kitüntetett funkciója. Ha ez a módozat elsősorban csakugyan az egyes tudományágak megalapozására szolgál, akkor is megállapíthatjuk, hogy maga ez a bizonytalanság az ész hovatartozásának kérdésében is annak a jele, hogy Spinoza – legalábbis az
Etikában – nem elsősorban „tudományfilozófusként”, hanem sokkal inkább rendszeralkotó metafizikusként kívánt hatni, s nem törekedett különösebben az ész pozitív megalapozó funkciójának kiemelésére. Az ész jelentősége az
Etikában ezért sokkal inkább
közvetítő funkciójában rejlik. Mint azt eredetének vizsgálata megmutatta, Spinoza két olyan réteget próbál egyesíteni benne, amelyek egyike az elképzeléssel, másika az „intuitív tudománnyal” van szorosabb kapcsolatban. Vagyis egyáltalán nem tűnik lehetetlennek, hogy a végtelen móduszok bevezetéséhez és megkettőzéséhez hasonlóan az ész fogalmában rejlő ezen két, elkülönülő réteg is annak a kísérletnek a része, amelynek célja közelebb hozni egymáshoz a véges és a végtelen tartományát.