Már az életrajzra és a művekre vetett futó pillantás is kezünkbe ad nem is egy érvet annak igazolására, hogy a spinozai filozofálás sajátosságainak bemutatását a Descartes-hoz való viszony fölvázolásával ajánlatos kezdeni.10 Spinoza van den Enden iskolájában minden bizonnyal Descartes filozófiájával foglalkozott a legbehatóbban. Egyetlen, saját neve alatt megjelent írása Descartes filozófiájának alapelveit bizonyítja geometriai módon, s az e műhöz írott előszó szerzője, Ludovicus Meyer külön is kiemeli, hogy a szerző „kiváltképp otthonos Descartes írásaiban, és alaposan ismeri filozófiáját”,11 s voltaképp föl is vázolja azt a folyamatot, amelyben egy eredeti gondolkodó fokozatosan eltávolodik tanítómesterétől. Mert igaz ugyan, olvassuk az előszóban, hogy a szerző mintegy tollba mondta tanítványának a descartes-i filozófia alapelveit, s másrészt az esetleges eltéréseket nem szabad úgy magyarázni, mintha Spinoza „helyesbíteni akarná ama híres férfiút ezekben a dolgokban”, de mégis: tudnunk kell, hogy „bár egyes descartes-i tanításokat igaznak tart, … mégis sok olyan is akad, amit hamisként utasít vissza, s amiben nagyon eltérő a véleménye.”12 Tudjuk azt is, hogy Spinoza könyvtárában több kiadásban is megtalálhatók voltak Descartes művei, s végül a talán legfontosabb érv: maguk a szűkebb értelemben vett filozófiai írások szinte minden pontján találkozunk explicit Descartes-hivatkozással – a leggyakrabban kritikával –, implicit utalással, vagy éppen a kartezianizmus alapfogalmainak magától értetődő használatával.13 Kíséreljük meg most bemutatni azt az átfogó keretet, amely ennek a termékeny párbeszédnek a hátterében meghúzódik, s amely az újkor filozófiai gondolkodását bizonyos értelemben mind a mai napig mélyen meghatározza.