A család meghatározó egysége a legtöbb helyen a városokban a kiscsalád (más néven nukleáris család) lett. A kiscsalád elterjedésére utalnak Mezopotámiában azok az örökösödési szerződések, amelyekre nagycsaládi viszonyok között, ➤[I. 1d. 165, 170; 2. V. 21.15–17] amikor a vagyon nem egyéneké, hanem az egész nagycsaládé, nem lett volna szükség. Hasonlóak azok az eltartási szerződések, melyekben a leszármazottak biztosítják az idősebbek eltartását, cserében az örökségért. Egy ilyen szerződés is teljességgel elképzelhetetlen egy nagycsaládi szerkezetben, ahol az utódok természetes kötelessége az idősebbek ellátása. Míg a homéroszi eposzokban még a nagycsalád jelenik meg, s külön szó jelöli a férj bátyjainak feleségeit – mivel egy-egy nagycsaládban számos ilyen nő élt együtt –, később ez a szó eltűnik, hiszen a testvérek családjai már külön élnek, ahogy a klasszikus kor sok írott forrásából is ismert. Általában, amikor az életszínvonal emelkedik és terjed a jólét, akkor a nagycsaládok felbomlanak, egyesek igyekeznek az általuk megszerzett javakat csak maguknak (illetve feleségük és gyermekeik részére) megtartani, és kizárni abból azt a szélesebb rokonságot, amellyel a nagycsalád természete szerint közösen kellene birtokolniuk. (Hasonló jelenséggel a késő középkori, kora újkori Európában is találkozunk.) Ugyanakkor a zsidóknál sokáig megmaradnak a nagycsalád nyomai. ➤[I. 2. V. 25. 5–9]