Miután az apák egymással megállapodtak, megtörténhetett az eljegyzés. A szülők és vendégek jelenlétében – akik egyúttal tanúnak is számítottak – a vőlegény és a menyasszony házasságkötés iránti szándékukat kinyilvánították, a vőlegény ezután megajándékozta menyasszonyát, és jegyajándékul aranyozott vagy aranyból készült jegygyűrűt nyújtott át, amelyet a leány bal keze gyűrűsujjára húzott. Az esküvőt ismét a hagyományoknak megfelelően ünnepelték meg: a menyasszony haját már előző este vörös hálóba kötötték, majd feladták reá a szegély nélküli tunicát, derekát kettős gyapjúövvel övezték, amelyre bogot kötöttek. Az ara feláldozta a házi istenek oltárán gyermekkori játékait, mintegy búcsút mondva a gondtalan életnek. Másnap, az esküvő előtt erre a ruhára még sáfrányszínű köpenyt, ugyanilyen színű sarut öltött, nyakába fémnyakláncot akasztott. Haját hat, szalagokkal átfont varkocsba fésülték, fejét hosszú, narancsszínű menyasszonyi fátyol borította; a vőlegény a férfiúi méltóság jelképét, a szabad polgár öltözetét, a tógát vette fel. Az így öltözött jegyespár bárányt vagy sertést áldozott a házi isteneknek, majd aláírták a házassági szerződést, amelyre a jelenlevő családtagok és vendégek pecsétgyűrűjük lenyomatát helyezték. Ezután a vőlegény és menyasszony megszorította egymás jobbját, és teljes csendben elhangzott az ősi, szimbolikus kijelentés: „Ubi tu Gaius, ego Gaia!” (Ami szinte lefordíthatatlanul, szó szerint azt jelenti: „Ahol te Gaius vagy, ott én Gaia”, vagyis az asszonyod, párod, elválaszthatatlan hitvesed vagyok, aki mindenüvé követlek, soha el nem hagylak, mert egyek vagyunk.) Erre a jelenlevők szerencsekívánatokkal halmozták el az ifjú párt, felhangzottak a „feliciter!” (gratulálok!) kiáltások.