Az újféle, gyülekezeti vallásgyakorlatot részben a zsidók, részben a misztériumvallások teremtették meg, innen örökölte a kereszténység. Eredetileg a zsidó szentély is csak a papi áldozás helye, bár lényeges sajátossága volt, hogy az isten nem „lakott” a templomban, nem helyezték el szobrát (hisz tilos volt őt ábrázolni emberi kéznek). Kezdetben feltehetően több szentély is volt, később a jeruzsálemit nyilvánították az egyetlen valódi templomnak, itt a kultikus tárgy a frigyláda lett. Viszont a hívek is összejöttek a templomon kívüli gyülekezetekben (synagogue), ahol közösen olvasták és magyarázták a szent írásokat. A szétszóratás korszakában, az egyetlen templom lerombolása után a gyülekezetek épületei templommá (zsinagóga) lényegültek át, ahol a szertartás lényege továbbra is a Tóra olvasása és magyarázata maradt a gyülekezetek vezetői, a rabbik által. Áldozati szertartást azonban ezekben a templomokban nem végeztek. A misztériumvallások hívei is kis gyülekezetekben végezték közösen a szertartásokat. Ez egyszerre személyesebb és közösségibb vallásgyakorlat volt a korábbinál, hiszen a papi közvetítés helyett a személyes részvételre, a családi kultusz helyett pedig a közös együttlétre került a hangsúly. A papok kivételes helyzete – és felelőssége – megszűnt.