E civlizációk népei – akárcsak a többi, hagyományos kultúráé, mint erről már volt szó – jóval kevésbé korlátozták szenvedélyeiket, érzelmeiket, mint ahogy az Európában szokás lett – vagy legalábbis illendő – az újkor derekától. Már említettük, hogy ha valaki gyászol, de akár csak ha szomorú hírt hall (például készülő ellenséges támadásról), sírva, ordítva megszaggatja a ruháját. Sőt, a mózesi törvények megtiltják azt a nyilván elterjedt szokást, hogy a gyászolók magukat megvagdalják és hajukat megszaggassák. A bosszú, harag indulata feltartóztathatatlan volt, ha elszabadult: nem csak a „vétkes”, de rokonai is áldozatául eshettek. Cicero egy perben mint védő a mérgezési tervről panaszkodó felperesnek ezt mondja: „Sem lelki, sem testi megrázkódtatásnak nincs nyoma rajtad. Sem homlokodhoz nem kaptál kezeddel, sem csípődre nem ütöttél, sőt, ami a legkevesebb, lábaddal sem toppantottál.” Nyilvánvaló volt tehát, hogy aki nem kap a homlokához, nem topog, nem üt a csípőjére, az nincs felháborodva. Szó volt róla korábban, hogy a háborúk kegyetlenségei, a megdöbbentően kínzó büntetések, kivégzések, gladiátori viadalok akkoriban nem háborították fel a közvéleményt, az emberek az ilyesmit természetesnek tekintették.