Akár a kezdet kezdetén, akár csak egy meghatározott idő után, de valamikor megjelent az emberfeletti hatalomba és erőbe vetett hit. Talán a legkorábbi ilyen emberfeletti lények a halottak szellemei voltak. Már a Neander-völgyi ősember (kb. 100 000 évvel ezelőtt) gondoskodott a halottairól. A tűzhely közelében, vöröses agyaggal bekenve temette el őket. A halottak vörösre festése – általában okkerral – visszatérő jelenség az őskor különböző szakaszaiban és a természeti népeknél: az élet és a vér színe, amivel – mágia! – a gondtalan továbbiétet biztosíthatták számára. Ugyanezt szolgálhatta a halott mellé – a késő kőkortól már bizonyosan – odahelyezett sok tárgy, élelem. Nyilván úgy gondolták, hogy a halott egy másik világban éli tovább a régi életét, ahol megszokott tárgyaira és némi élelemre szüksége lesz. (Az élet egyszerű megszakadásának a gondolata az őskorban sem volt könnyebben „emészthető”, mint ma.) Ez a nézet tovább élt a történeti korokban is. Uralkodók, nagy emberek mellé temetett tárgyakat, sőt, szolgálókat, katonákat (vagy azokat helyettesítő szobrocskákat) találhatunk a legkülönbözőbb civilizációkban, a kínaitól a sumeron keresztül Egyiptomig. Noha ez a fajta túlvilág-elképzelés elvben összeegyeztethetetlen a keresztény túlvilággal, mégis a középkori előkelő halott mellé is odatették kardját, legfontosabb tárgyait. Sőt, korunkban a temetői virágok, a halottak napjának megünneplése is részben a halottról való gondoskodás ősi kötelezettségének maradványa. (Egyes magyar falvakban a legutóbbi időkig szokásban volt élelmet vinni a halottnak, és halottlátó személyen keresztül érintkezni vele.)