A descartes-i fahasonlatban foglaltakhoz hasonló elgondolások a filozófia feladatairól a 17. században elterjedtek voltak. Metafizika, matematizált mechanikai fizika, etika voltak a fő diszciplínák, amelyeket egységbe kellett foglalni. Descartes a gondolkodó elmét véve kiindulópontul nehezen tudott számot adni a testek bekapcsolódásáról a rendszeregészbe, míg Hobbes korporealista kiindulópontja eleve kizárta a magasabb szintű megismerés nem észkövetkeztetésre épülő módozatait (az is kérdés persze, hogy a számára hozzáférhető korpuszkuláris teória alapján hogyan gondolhatta már magát az észkövetkeztetést is megnyugtatóan rekonstruálhatónak). Hobbes ezzel a hagyományos metafizikát első filozófiaként még annál is jóval inkább „ártalmatlanította”, jóval inkább megfosztotta hagyományos témáitól, mint ahogyan azt a descartes-i első filozófia tette. Descartes-nál ugyan van szisztematikus helye az Istenről, mint a legfőbb létezőről szóló filozófiai beszédnek, de azt messze nem használja ki, többnyire külsődleges szempontokra hivatkozva. Hobbes ugyan filozófiai, ám kissé felszínes érvvel zárja ki Istent a megalapozó jellegű filozófiai vizsgálódásból, miközben a politikai filozófia kontextusában úttörő jellegű és mélyreható politikai teológiai kutatásokat folytatott. Spinoza gondolkodása azért kitüntetett a hosszú és tágas 17. század projektjének megvalósítása szempontjából, mert mindazokat a részegységeket, amelyeket elődei más egységek rovására igyekeztek kidolgozni, ő összekapcsolta és meglehetős filozófiai mélységben vizsgálta s vitte el addig a határig, ameddig azt a dolog maga lehetővé tette.