A strukturalizmus izolációs műfelfogása felől tekintve az persze igaz, hogy a kései modernség korszakküszöbét megelőzően is vannak példái a – műveket nemegyszer egymás variánsainak/mutációinak látszatába keverő – szövegszerű ismétlődésnek. Ha az alakelméleti megfigyelések felszínén maradunk, ennek a formai „többszövegűség”-re egyszerűsödő jelenségnek a tapasztalata nemcsak filológiailag támasztható alá, hanem tetszetős érvként játszik a kezére annak az érvelésnek is, amely tagadja az irodalomban érvényesülő történetiséget, illetve annak nyelvhasználati és poétikai következményeit. Azt nevezetesen, hogy a költői képek szerkezetében és a nyelvi megnyilatkozás humán konstrukcióiban végbement változások nem függetlenek a történeti világtapasztalat alakulásától, illetve az irodalmi közlés kultúrtechnikai feltételeitől. A romantika nyelve többek közt azért teremt más én-konstrukciókat, mint az avantgarde-é, mert Heine paronomáziáit (Emma/Dilemma, Wahrheit/Narrheit) még le lehet vezetni a hangzó beszédből, Schwitters palindrómáit („du bist von hinten wie von vorne: »a-n-n-a«”) viszont olyan materiális íráskép hívja elő, amely nem ekvivalense a távollévő beszédnek. Vagyis még az anagrammák mediális működése sem bizonyul identikusnak innen és túl az irodalom episztémétörténeti korszakküszöbein. Márpedig ha az Une charogne vagy a Kleine Aster után a napnyugati műélvezet nem merül ki a „verweile doch, du bist so schön” hagyományában, akkor maga a szép múlékonyságának és átmenetiségének fölértékelődése163 emlékeztet arra, hogy az esztétikai tapasztalatnak nemcsak az érvénye történeti, hanem a szerkezete is időbeliséget nyilvánít meg.