Bár Uexküll, Heidegger, Derrida vagy Agamben óta mind képlékenyebbnek mutatkoznak ennek az antropológiai megkülönböztetésnek az ismérvei, az azonban a modernség korszakküszöbén innen sem könnyen cáfolható, hogy a harmincas évek nyelvi fordulata éppen a világban való nyelvi elhelyezkedés új értelmezésével nyitott artikuláltabb távlatot az egyebek mellett nyelvi műveleteket is végző ember világbeli elhelyezkedésének kartéziánus elképzelésére. Ebben az új nézetben mindenekelőtt abban mutatkozott meg a kartéziánus nyelvantropológiai modellek elégtelensége, hogy a szubjektivitás formális struktúráiban megalapozott – azaz alany (az ember) és tárgy (a világ) szembenállásaként elgondolt – humán alapviszony csak olyan nyelvértelmezést tett lehetővé, amelyben a nyelv a kommunikáció eszközeként áll az ember rendelkezésére. Az eszközjellegű kéznél létnek ez az elképzelése értelemszerűen kívül is helyezte a szubjektumot az ész nyelveként értett nyelv világán. Úgy állítva szembe a beszélőt saját nyelve készletszerű tartományával, mintha a szóállományon elvégzett helyes grammatikai műveletei hibátlan hozzáférést biztosítanának számára a világhoz. Ami lényegében azt implikálta, hogy a nyelven elvégezhető műveletekhez szükséges kompetenciák végső soron nem nyelvi természetűek, hanem mintegy kívülről, a racionális (ki/jelentés) logikai kombinációk tartományából átszármaztatva teszik szemantikailag működőképessé a nyelvi össztörténés rendezetlen esetlegességét. A nyelvi közlés szabályai ilyen módon egy „adekvát” világmegértés éppenséggel nem nyelvi szabályrendszerének kerültek az ellenőrzése alá. (Némileg karikírozva az így értett „nyelvi kompetenciák” működését: mintha az én és a te összetévesztésének veszélyeire nem a kommunikatív nyelvi tapasztalat, hanem a logikai szabályok – nyelven kívüli – ismerete ébresztené rá a mindenkori beszélőt.)