A McDonald’s mindenhol egyforma, az olasz éttermek viszont mindenhol másmilyenek, mégis pontosan tudjuk, ha egy olasz étterembe léptünk be. Bertrand Russel azt mondja, hogy „Az az élet, amelyből teljeséggel hiányzik a kaland, minden bizonnyal igen unalmas, az az élet viszont, amelyben a kalandvágy elé semmilyen korlátot nem állítanak, aligha lesz túlságosan hosszú” (Russell, 1997:38). Inaskodtam a bekiabálásban is. Megtanultam, hogy a szervezetek inkább olyanok, mint a mindenhol másmilyen olasz éttermek, és nem olyanok, mint az egyforma McDonald’s-ok. „Bezzeg Amerikában” pontosan leírják, hogy mi mindent kell megtenni a sikerért. Igen! Egy pontosan leírt folyamat hasonlóan kezdődik, mint a „Tudni illik, hogy mi illik” útmutatója: ha valahova belépsz, akkor köszönj. Helyes: illik köszönni. De mégsem helyes az útmutatás, hiszen ezek az alapszabályok harmincöt éves korodban már megtanulhatatlanok. Ha most beiratkoznék a Balettintézet levelező képzésére, akkor az is késő lenne. Undorítóan táncolnék. Talán ugyanolyan undorítóan mosolyog és köszön az, aki azt harmincöt évesen tanulja meg egy másfél napos tóparti tréningen, vagy valamelyik praxisorientált főiskola levelező tagozatán. Vannak dolgok, amelyeknél érvényes a jobb későn, mint soha, de vannak olyanok is, ahol jobb soha, mint későn. Végül is a tahó néha rokonszenvesebb, mint a betanított úr és/vagy úrhölgy. Van, ahol a jobb, és van, ahol a bal oldalon van az autó kormánya. Van, ahol az autó sebességét mérföldekben mérik, és van, ahol kilométerekben. Jó lenne elfogadni, hogy a szervezetvezető tudásfrissítési folyamata is lehet másképpen jó vagy rossz.