Majd fél évszázaddal ezelőtt egy borotválkozás utáni arcszeszt akartam venni Triesztben . Egészen addig csak két hazai és egy külföldi márkát ismertem. Bementem a boltba, ahol sok száz terméket láttam. Bámultam, próbálgattam. Végül már olyan voltam, mint a nők a húsvéti locsolás után. Mi is történt? Túl nagy volt a választék. Megértettem, hogy azt, amire vágytam, nem is olyan egyszerű kiválasztani. A bőség zavarba ejtett, és döntésképtelen lettem. Vettem magamnak egy Polo Aftershave-et, és ajándékba vittem egy Lancome Magie Noire-t. Sose tudtam megmagyarázni a döntésemet. „Megszoktuk a szűkösséget, és jobban megértjük, mint a bőséget. A bőség adja az innováció és a növekedés motorját, de pszichológiai szempontból a szűkösség az, amit tényleg meg tudunk érteni” (Anderson, 2009:69). Most már talán sikerül megmagyarázni a trieszti történetet. Vannak szervezetvezetők által elmondott legendák is, de azok is hordozzák magukban az emlékezet minden nyűgét és a kiadó szerkesztőjének olvasatképét. „Az időskor fő kihívása abban rejlik, hogy érdekesek maradjunk mások szemében, és mi is érdeklődjünk irántuk” (Handy, 2016:196). Igyekezni kell minél kevesebb, a mai korban értelmetlen történetet elmesélni. Nem mindig sikerül, hiszen bennünk van a tapasztalatátadás kényszere. Az internethasználók ma már mindent megtalálnak anélkül, hogy rászorulnának az öregek tapasztalatára. Jó és rossz történetek nélkül lubickolnak az új világban. Bertrand Russell, a huszadik század egyik legnagyobb filozófusa a Hatalom és az egyén című könyvében azt írta, hogy „Az emberek ámulattal emlékeznek meg őseik merész tetteiről, de ők már nem képesek hasonlókra: a művészet konvencionálissá válik, a tudományt pedig megfojtja a tekintélyek tisztelete” (Russell, 1997:58).