Az egészségügyi ellátás során a betegek és az egészségügyi dolgozók közötti információs aszimmetria, a gyógyító és a beteg közötti bizalmi viszony esetleges hiánya, a valódi konfliktust eredményező vallási és/vagy kulturális különbségek miatt a hagyományos, de különösképpen a hivatásos szektorban történő egészségügyi ellátások során elkerülhetetlen rögzíteni az ellátáshoz szorosan kapcsolódó jogi és/vagy etikai normákat. Az utóbbi évtizedekben a paternalisztikus orvos-beteg viszony szemléletének átalakulását éljük át, a betegek egyre nagyobb hányada fogyasztói jellegű szemléletmódot és (jogi megalapozottságú) elvárásokat fogalmaz meg az ellátása során. Ezt a folyamatot jól tükrözi a kódexszerű egészségügyi jogi normák történeti fejlődése is, hiszen a régmúltban megjelent egészségügyi tárgyú törvényekben, rendeletekben a betegek jogai külön nevesítve kevésbé vagy egyáltalán nem jelentek meg. Ugyanakkor nem lehet azt állítani, hogy az elmúlt évszázadok betegei abszolút jogfosztott helyzetben lettek volna, hiszen már az első átfogó egészségügyi rendeletünk, a Generale Normativum in Re Sanitatis (GNRS) is – bár elsődlegesen a korabeli egészségügyi szakközeg kötelezettségein keresztül – számos, betegek érdekében hozott rendelkezést tartalmazott. Így a betegeknek a GNRS alapján elvileg joguk volt: