A GMU és a schengeni rendszer problémáinak kiéleződését követően a tagállamok kormányai között kemény alkufolyamat kezdődött: hogyan osztják el a válság terheit és a politikai reformok költségeit egymás között. Az euróövezeti válság során a kormányok álláspontjai a megtakarítás eszközeiről és a GMU konszolidációjáról élesen különböztek. Az eltérő álláspontok alapvetően az egyes tagállamok eltérő fiskális és gazdasági pozícióin alapultak (Schimmelfennig, 2015: 182–183, Schimmelfennig, 2018). Az „északi” koalíció tagjai: Németország Ausztriával, Finnországgal és Hollandiával egyaránt kedvező fizetésimérleg-egyensúllyal és fiskális pozícióval rendelkeztek. Pénzügyi terheik, az általuk nyújtandó segítség minimalizálására törekedtek. Kezdetben óvakodtak Görögország támogatásától. A szuverén adósságok eurókötvények (vagy más eszközök) révén történő kölcsönössé tétele helyett követelték: a krízisben lévő országok gazdasági megszorításokat tartalmazó, klasszikus konszolidációs politikák révén stabilizálják gazdaságaik helyzetét. Ragaszkodtak a szigorúbb fiskális fegyelemhez és felügyelethez. Németország a bankszabályozás területén kezdetben ellenezte a bankok közvetlen feltőkésítését a mentőalapokból és az egész Európára kiterjedő szanálási és betétbiztosítási rendszerekből. Ezzel szemben a „déli” koalíció rosszabb gazdasági és fiskális pozícióban volt: kevésbé gazdag, magasabban eladósodott, s a pénzpiac nyomása alatt álló országok alkották. Előbbieknek megfelelően a szuverén adósságproblémák megoldását és a puha kiigazító politikákat igényelte. Ugyanakkor ellenezte a deficites országokra irányuló kemény szankciókat. A déli országok Franciaország vezetésével egyebek között a mentési alapok létrehozását és kiterjesztését, az EKB részéről korlátlan kötvényvásárlást, a bankok közvetlen európai újratőkésítését, európai bankszanálási alap és eurókötvények megteremtését követelték. Ugyanakkor ellenezték a merev gazdasági megszorításokat és az automatikus szankciókat (Schild, 2013).