Az opportunista magatartás jelenléte a piacokon és a szervezeteken belül sajátos intézményi megoldásokat hív életre. Még akkor is, amikor rendelkezésre is áll a tulajdonjogok és a szerződésjog stabil rendszere, van lehetőség és ösztönzés az opportunista magatartásra, ami további, gyakran nem állami, hanem piaci vagy vállalati intézményi megoldásokat tesz szükségessé. A szerződések ugyanis tipikusan nem specifikálnak minden lehetséges helyzetet, ami a szerződéses kapcsolat során létrejöhet. Ez leginkább hosszú távú, ismételt tranzakciókkal járó kapcsolatok esetén fontos, amikor a felek a kapcsolatból származó többlet növelése érdekében kapcsolatspecifikus beruházásokat eszközölnek (Williamson, 1985). Ezek a beruházások a feleket egymással szemben valamennyire kiszolgáltatottá teszik, egy- vagy kétoldalú monopóliumot eredményezve. Az egyik fél beruházását követően a másik fél felbonthatja a szerződéses kapcsolatot, vagy olyan magasra emelheti az árat, amit a kooperáció folytatása érdekében a másik fél még hajlandó kifizetni. Mivel azonban az előző befektetés fix költsége nem szerezhető vissza (elsüllyedt költség), emiatt összességében veszteséget könyvelhet el. Ha az ex post „vesztes” fél ezt ex ante tudja (mert tisztában van vele, hogy ezután a másik fél a csere teljes többletét el tudja sajátítani), akkor előzőleg már nem éri meg beruháznia a kapcsolatba. A másik fél emiatt, paradox módon, érdekelt lehet abban, hogy a saját opportunista magatartását már előre korlátozza, tudva azt, hogy ezzel másokat több beruházásra ösztönöz, és ezzel az ő többlete is növekszik. Tehát: hihetően el szeretne köteleződni a „nem opportunista” magatartás mellett.