Magyarországon évente körülbelül 6500–7000 amputációt végeznek, 50% kéz- és lábujj- amputáció, a nagy amputációk 98%-a alsó végtagi amputáció. Az alsóvégtag-amputációk oka nyolcvan százalékban perifériás verőérszűkület, tizenöt százalékban baleset, öt százalékban daganat, szeptikus állapot, fejlődési rendellenesség. A balesetes amputáltak fiatalabbak, a többszörös sérüléseket leszámítva általában egészségesek. Az érbetegek átlagos életkora amputáció idején hatvan év felett van. Ebben a korban nemcsak a perifériás végtag erei betegek, hanem az általános érelmeszesedés következtében a szív és agy erei is. Cukorbetegség esetében a diabétesz egyéb szövődményei is fennállhatnak, és tovább rontják a protézis befogadásának esélyeit. A beteg életkora, fizikális, mentális állapota, kooperációs képessége, hangulata, kísérő degeneratív ízületi megbetegedése jelentősen befolyásolja a művégtagellátás sikerét. A beteg általános állapota mellett másik fontos meghatározó tényező a csonk állapota. A megfelelő technikával elvégzett amputáció javítja, a többszörös amputáció vagy a nem megfelelő helyen, vagy nem megfelelő technikával elvégzett amputáció rontja a protézisbeépítés lehetőségét. Két alsó végtag hiánya esetén egyetlen végtaggal sincs a betegnek közvetlen talajkontaktusa. A protetizáció sikerét befolyásolja az amputáció magassága. Magas amputáció során az ízület helyzetének visszajelzése jelentősen csökken, a művégtag irányítása nehezebb, a helyes járáshoz több energia kell. A comb amputációja során az optimális magasság a középső-alsó harmad határa, ilyenkor megfelelő erőkar képezhető ki a művégtag számára, és az izomzattal fedés lehetősége jó. Lábszár-amputáció során az optimális magasság a középső és felső harmad határa. Természetesen traumás sérülés után az amputáció optimális magasságát nem lehet mindig meghatározni. Fontos a megfelelő hossz, a jól formált, fájdalmatlan csonk, a nem letapadó heg kialakítása. Az alsó végtag amputációja után a művégtag-ellátás három szakaszát különítjük el: