A középkori ember számára az a halál minősült jó halálnak, amire fel lehetett készülni. A haldoklást egyfajta tisztulási folyamatnak is tekintették, egy lehetőségnek, amire az embernek szüksége van, hogy az Úristen színe elé állhasson. Manapság sokan úgy gondolják, hogy a váratlan, hirtelen halál a kegyelem, amikor az embernek nem kell sokat szenvednie, egyszerűen kivonul a világból. Ez a szemlélet azonban nem veszi figyelembe, hogy a halálra való felkészülés valójában milyen fontos időszak az életünkben. Hogy ezt jobban megérthessük, tegyük fel magunknak a kérdést: Mit csinálnék, ha tudnám, hogy az életemből már csak egy év van hátra? Mit változtatnék meg jelenlegi életvitelemben, mire helyezném jobban a hangsúlyt, s mit hanyagolnék inkább? És érdemes tovább menni: Mit csinálnék, ha csak fél év vagy csak egy hónap állna rendelkezésemre? Sokak életét a halál közelsége jelentősen megváltoztatja. Módosul az értékrend, előtérbe kerülnek az emberi kapcsolatok, háttérbe kerül a pénz. Az ember elkészíti élete leltárát, igyekszik még valami maradandót, hasznosat alkotni. Befejezi félbehagyott munkáit, „rendet rak” maga körül. Előfordul, hogy korábban elvált házaspárok újra összeházasodnak, vagy a korábban csak polgárilag megkötött házasságok ebben az időszakban kapnak egyházi megerősítést (osztályunk 16 éves fennállása alatt 7 házasságkötésnek lehettünk tanúi). Ez a kibékülés, a megbocsátás és a bocsánatkérés ideje, az adakozásé, amikor az ember megszabadul kicsinyes, tárgyakhoz, evilági értékekhez való ragaszkodásától. Minderre hirtelen halál esetén nem lenne lehetőség.