Az uralkodó nemzetközi pénzügyi irodalom teljes mértékben átfed a devizaárfolyam magyarázatának és az árfolyamkockázat kezelésének kérdéskörében. A devizák közötti jelenbeli és jövőben várható átváltási árfolyamot három megközelítésből vezetik le. Egyrészt az árupiacok árszínvonalából, feltételezve, hogy a pénz az áruk forgalmi értékét fejezi ki, a devizanemek pedig csupán eltérő mértékegységek. A vásárlóerő-paritásnak ezt a leegyszerűsítő (abszolút) formáját árnyalja és az árfolyam-előrejelzéshez közelebb viszi a Balassa-féle relatív megközelítés. (Balassa, 1964) Másrészt a devizák önmagukban is a kereslet tárgyaként jelennek meg a pénzpiacon (pontosabban a pénzbeli vagyoneszközök piacán). Hogy hogyan határozzák meg a devizák közötti átváltási arányt a pénzpiacok, azt a kamatparitás modellje segít megérteni. Leegyszerűsítve: egy adott deviza iránti csökkenő kereslet vagy növekvő pénzkínálat relatíve fölösleges mennyiséget keletkeztet ebből a pénznemből a többi devizához képest, ami miatt az ebben a devizában tartott pénzeszközök kamata, azaz hozama esik. Emiatt a befektetők elfordulnak ettől a devizától, azaz tömegesen eladják ezt a devizát. Így ez a deviza elkezd leértékelődni egészen addig, amíg a határidős árfolyam-várakozások és külföldi betétek kamata függvényében a befektetők azt nem érzékelik újra, hogy a külföldi és a hazai betétek hazai valutában ugyanannyi nyereséget eredményeznek. A harmadik megközelítés a nemzetközi Fisher-hatás, amely a különböző devizapiacok közti kamatkülönbözetekre inflációs kockázati prémiumként tekint, és így vezeti le a várt árfolyamváltozást. Tökéletes piacok feltételezése esetén a három elmélet ugyanazt az árfolyamváltozást kellene, hogy előre jelezze, de a valóságban általában sohasem esik pontosan egybe a modellek alapján számolt árfolyam a tényleges árfolyammal. Ezt sokféle statisztikai és piaci torzító hatás okozza.