A 1929–33-as nagy gazdasági válság után a modern hitelpénzrendszer megreformálására egy másik megoldási javaslat is született, amely az egyéni ösztönzők szempontjából a rendszer működésén nem változtatott volna, mint Gesell szabadpénz-rendszere. A javaslat Chicago-terv néven vált ismertté (Benes–Kumhof, 2012). A terv kinyilatkoztatott célja a modern hitelpénzrendszer kilengéseinek mérséklése volt a hitelállomány és a pénzállomány szétválasztásával. A Chicago-tervet támogató közgazdászok szerint ugyanis a jelenlegi hitelpénzrendszer felerősíti a gazdasági kilengéseket, mert a pénzmennyiséget alapvetően a kereskedelmi bankok hitelkihelyezésein keresztül a nem banki szereplők hitelkereslete határozza meg. Nevezetesen, a gazdasági fellendülések időszakában, amikor hitelből beruháznak a vállalkozók, több pénz is kerül a gazdaságba, még jobban élénkül a gazdaság, mint ha nem kerülne be többletpénz a vállalkozók hitelfelvételével párhuzamosan; és fordítva, amikor recesszió van, akkor nem vesznek fel elégséges mennyiségű újabb hiteleket, és a hitelek visszafizetése okán a pénzállomány még akár csökkenhet is. A központi bank nem képes a gazdaságban lévő pénzmennyiséget érdemben befolyásolni.