A címadásra vonatkozó önreflexiós utalás kapcsán fontos kitérnünk arra a bonyolult kapcsolatra, amit az író, a szerző és az életmű közötti összetett összefüggésrendszer rajzol ki. Ahogyan arra már korábban is utaltam, az életrajz, biográfia bizonyos tényeinek értelmezői kontextusba emelése a Szabó Magda-recepcióban hangsúlyos értelmezési szempontot jelent. Nemes Péter azt jegyzi meg, hogy bár a biográfia tényei jórészt kiszorultak az irodalomtörténeti vizsgálódásokat megalapozó tényanyagok köréből, és többet illik beszélni a műfaj élettörténetéről, mint a szerzőéről, bizonyos esetekben a szerző életútja1 annyira jellegzetes kiindulópontokat kínál, hogy azok magától értetődően váltak az értelmezői hagyomány részesévé (Nemes, 2003: 90). A megjegyzés egyértelműen idézi fel a szerzőséghez kötődő, sokat citált (korábban a szerző haláláról,2 utóbb már újra a visszatéréséről is szóló) értekezéseket. A szerzőség kérdésének megállapítására Foucault nem a szerző mint személy történeti-szociológiai, életrajzi elemzését vagy kulturális individualizációját vagy a különböző valorizációs rendszerek vizsgálatát tűzi ki, hanem kimondottan a szerző és a szöveg közötti összefüggést vizsgálja tüzetesebben. Szerinte az írás az áldozathoz, az élet feláldozásához kapcsolódik. Régen a halhatatlanság megteremtése volt a feladata, most az, hogy szerzőjét megölje, ugyanis az írónak „az írás játékában tartania kell magát a halott szerepéhez”. A kritika feladatát Foucault nem a szerző műhöz való viszonyának feltárásában vagy a szöveg alapján egy elgondolás, tapasztalat rekonstruálásában látja, annak sokkal inkább a mű struktúrájával, felépítésével, belső viszonyaival kell foglalkoznia. Úgy véli, hogy a szerző eltűnésével létrejövő üres teret, annak új funkcióit újból fel kell térképezni. A szerzői név paradox jellegét fedi fel például az, hogy a szerző-funkció nem egyetemes, nem spontán módon alakul, megkonstruálásának szabályai között vannak változóak. Foucault szerint hiba lenne a szerző-funkciót a szöveghez képest pusztán utólagos, post festum rekonstrukciónak gondolni. A szerző-funkció a valódi író3 és a fiktív elbeszélő „szétválasztásában”, „távolságában” keletkezik, működésével a három én egyidejű szétterjedése válik lehetővé (Foucault, 1981: 26–32).