Ahogyan Thomka Beáta Narráció és reflexió című könyvében is hangsúlyozza, a modern regényben betöltött elbeszélői funkció, illetve az elbeszélő jelenlétének mozgásformái1 a prózapoétikában fontos kérdéskört alkotnak (Thomka, 1980: 12). Az elbeszélő a regény szereplőinek múltját apró szövegfragmentumokból, töredékes elbeszélésekből, emlékekből, kifakult fényképekből rekonstruálja. Tulajdonképpen tehát ezeknek a rekonstruált, részben fiktív múltaknak az előadásával, a megmaradt szövegtöredékek behúzásával teremt kapcsolatot a szereplők mikrovilága, családtörténete és a nemzeti, nagytörténelmi események között. Az életrajzi fikció ebben az esetben hangsúlyozottan kettős jelentőségű. A jelenség kérdéskörének értelmezéséhez eredeti szempontokat kínálnak a megélt történet és az elbeszélt identitás újabb értelmezései. Felmerül a kérdés, hogy a tapasztalati tér és a várakozási horizont kettős dimenziójában nem mozognak-e a történetírói irodalmi elbeszélések a valóságos élettörténetekhez hasonlóan (Tengelyi, 1998: 20–21.) A narratív identitás esetében (csakúgy, mint a narrativizálásnál Thomka, 1999: 44) a közvetítés aktusának döntő szerepe van: a megélt, megtörtént és lejátszódott események és azok előadása, élettörténetté formálása közötti viszonyra helyeződik a hangsúly. A narráció a személy és életfolyama közé úgy ékelődik be, hogy megformálásával az életét elbeszélő személy maga is megkonstruálódik, nem csak récit, sztori, biográfia keletkezik (Thomka, 1999: 46). Ez a megkonstruálódó identitás, a regény megírása előtt (és közben) átalakuló, formálódó személyiség, illetve annak közvetítése a regényben is olvasható: