Ha csupán a tulajdoni folyamatot tekintjük, már abban is nagy különbségeket látunk a térségben. Ezek gazdaságpolitikai megítélése, értékelése nem egyszerű feladat, a hatások ugyanis gyakran sokkal később mutatkoznak. Akad példa arra, miként Szlovénia esetében, hogy lassú, elnyújtott privatizáció esetén is képes gyorsan nőni a gazdaság, legalábbis egy bizonyos szintig – aztán visszaüt az állami tulajdonlás a bankszektorban, pénzügyi válság idején, 2009 után. Az „objektív” adatokon nyugvó mérlegelés eredménye tehát erősen függ attól, hogy melyik esztendő adatait tekintjük: a szlovén modell sikereiről sok szó esett az átalakulás első tizenöt évében, de az állami hitelszférában felgyűlő gondok miatt a 2000-es évek elejétől kritikusabb lett a megítélés. A cseh lendületes, kampányszerű privatizáció nagy médiasikert hozott az 1990-es évek elején, de a szétszórt kistulajdonba került cseh vállalatok szektora a megoldatlan és elnapolt szerkezeti gondok miatt a második évtizedben nehéz időket élt át. Hasonlóan időpontérzékeny a privatizációs eljárásokkal felgyorsított külföldi tőkebevonás a magyar esetben: siker az 1990-es években a termelékenységnövekedés, a high-tech nagy aránya az ipari termelésben és kivitelben, ám eleinte a nagy importtöbblet, azaz külkereskedelmi hiány mint veszély jelent meg a gazdaságpolitikai diskurzusban az 1990-es évek közepén, amely költségvetési megszorításért és nagy leértékelésért kiált – lásd a Bokros-csomagot 1995-ben. Ám már rá egy-két évvel látszott az exportképesség gyors növekedése, sőt idővel a magyar külkereskedelmi mérleg többletbe fordult. 2009 után a magyar nettó export nemzetközi összehasonlításban is meghökkentően nagy többletet mutat fel, elsősorban az európai partnerekkel szemben. Siker? Az, noha a bevont működőtőke után a külföldi tulajdonost illető osztalék kiáramlása nyomán rendszeresen felmerül a vád, hogy a külföldiek kiviszik a nyereséget az országból.1