Az értékeléssel kapcsolatos szakirodalmat tanulmányozva feltűnhet, hogy az irodalom elsősorban a vállalatértékelésre fókuszál – annak ellenére, hogy a hétköznapi gyakorlatban a vállalati projektportfólió kiépítésével és fenntartásával kapcsolatos feladatok legalább ekkora mennyiségű munkát jelentenek. Sőt egy vállalatnál a projektértékelési feladatok sokkal inkább a mindennapi rutinhoz tartoznak, mint a vállalatértékelési feladatok, ami leginkább a tanácsadó cégek terepe. Első pillantásra a vállalat- és a projektértékelési módszereknek ugyan nyilván hasonlóknak kellene lenniük, azonban a vállalatértékelésnek van egy jellegzetes feltételezése, mégpedig a folyamatos üzem elve (going concern concept), amely számos igen komoly problémát visz az értékelési folyamatba. Ezek leginkább arra vezethetők vissza, hogy ebben az esetben a távoli jövő értékelési problémái akaratlanul is begyűrűznek az explicit tervezési időszak elemzési lépéseibe. Ezek viszont csak zavarosan ragadhatók meg a jelenben, és a kutatók különféle megközelítéseket igyekeztek kidolgozni a probléma kiküszöbölésére. Ennek az lett a következménye, hogy mára legalább hat közismert, diszkontált pénzáramlásokra épülő megközelítés, módszer vált elterjedtté; mind más-más speciális helyzetekre kifejlesztve. Így aztán a szakirodalmat tanulmányozva igen nehézkesnek tűnik egy egységes vállalatértékelési módszer mellett letenni a voksunkat, mivel az egyes megközelítések ismert alkalmazhatósági lehetőségei jelentősen eltérőek, miközben számos, egymástól radikálisan különböző projekt értékelésére is szükség lehet a vállalati élet hétköznapjaiban. Ugyanakkor a vállalati projektportfólió-menedzsmentrendszerekben több megközelítés egyidejű alkalmazása sem tűnik elfogadható megoldásnak, amennyiben azok eredményeinek egyezősége nem bizonyítható tetszőleges körülmények között.